12. Rész Kiss

Eliz

Felnézett az ajtófélfára, majd kezeit zsebre dugta, és fejét félre biccentette. Harry lerakott a földre, így újra a lábaimra állhattam és úgy néztem Edwarddal farkasszemet. Szemei csillogtak… de nem az örömtől, vagy a vágytól. Hanem a dühtől. Semmit mondó mosolya ráfagyott az arcára. Bal kezemet hátra nyújtottam, majd megfogtam Harry oldalát, és belemásztam a fejébe. Pár másodperc után hátat fordított, és visszament az emeletre, majd hallottam ahogy a kulcs elfordul a zárban. Lelkem valamilyen szinten megnyugodott, de mégsem, mert itt volt Ő. Halhatatlanul. Dühösen.
- Hát be sem hívsz? – dőlt neki az ajtófélfának.
- Ho… hogy kerülsz ide? – szedtem össze magamat.
- Volt egy kiskapu, és mivel odaát egy kicsit unalmas volt, így visszajöttem. – rántotta meg a vállát.
- És mi volt az ára?
- Hogy agyaras legyek. Pont úgy mint te. – villantott felém egy szédítő mosolyt. Nem változott. Ugyanaz a tökéletesen hátrasimított haj, hamiskásan csillogó zöld szempár…. csak a ruházata volt más.  Teljes fekete ruházatban volt. Arca makulátlan volt, akárcsak a Harryé. Hisz’ nem hiába hasonmások.
- Most már értem, hogy miért nem akartál többé látni. Itt volt ez, aki pont ugyan olyan mint én, és úgy gondoltad vele megelégszel. Mi történt velünk? – nyúlt volna a kezemért, de megakadályozta benne az átok.
- Ez nem igaz, hisz’ te is tudod! – keltem egyből a védelmemre.
- De igen igaz! Az utóbbi időben egyáltalán nem akartál visszahozni! – mondta, és a hangjában egy kis bánatot lehetett kihallani.
- Nem igaz Edward! Ne állíts ilyen hazugságokat, mert te is nagyon jól tudod, hogy mennyi ideig is kerestem a hasonmást, hogy visszahozzalak! De még nem volt meg minden!
- Aha érdekes… ahogy láttam, olyan jól elhemperegtél vele. Mi történt? Már nem akarsz engem? Már nem szeretsz engem Eliz? – kérdezte és szavai a lelkemig hatoltak. Igazából, már magam sem tudom, hogy mit akarok. Minden nap a
szemem előtt lebegett az, hogy Edwardot vissza akarom kapni, de amikor
találkoztam Harryvel, megtaláltam azt, ami egy évszázadig hiányzott az
életemből. Másom nem volt, csak a hitem. Most pedig… szinte mindenem meg van ami hiányzott, de ez most teljesen elrontotta. – Eliz! Kérdeztem valamit! Emelte meg a hangját.
- Nem tudom! – akadtam ki. – Nem tudom a rohadt életbe!
- Mit nem lehet ezen tudni? – kérdezett vissza.
- Nem tudom. Arra számítottam, hogy amikor minden meglesz, és kész vagyok elengedni Harryt, téged visszahozlak. – tördeltem az ujjaimat.
- Akkor miért nem hívsz be? –kérdezte.
- Mert nem az enyém a ház. – néztem rá ismét. Üzentem Harrynek, hogy ha akar maradjon, de ha akar nyugodtan kijöhet, mert úgy tűnik Edward nem fogja őt bántani. Meg ő még csak pár napos, vagy esetleg hetes vámpír, így a kisujjammal is meg tudnám tőle védeni Harryt.
- Szereted őt? –kérdezte.
- Kedvelem… nagyon. – vallottam be.
- Akkor nekem nincsen itt több keresnivalóm. – mondta majd hátat fordított nekem, de én egyből utána szóltam… még csak most kaptam vissza… nem akarom újra elveszíteni.
- Várj! – léptem át hirtelen a küszöböt. Megfordult, de arcáról nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni, viszont az enyémről mindent le lehetett. – Az a baj, hogy őt ugyanúgy kedvelem mint téged… fáj, ha nem vagy mellettem… rettenetesen fáj. – hajtottam le a fejemet. – De ugyan ez igaz Harrynél is. Igaz, hozzá ennyire nem kötődöm még, de úgy érzem, hogy nem sok híja. – húztam a számat. Ujjak kényszerítettek arra, hogy emeljem fel a fejemet, és nézzek szembe a tényekkel. Belenéztem Edward szemeibe, és mintha egy mágnesből lennénk, úgy vonzott magához. Én észak, ő dél. Megnyalta ajkait, majd egyre közelebb hajolt hozzám. Szívem egyre hevesebben dobogott, és a lélegzetvételem is egyre szaporább lett. Ajakival az alsó ajkaimat a fogai közé zárt, és éreztem, hogy kibuggyan onnan pár csepp vérem. Lenyalta azt, majd hevesen a számra tapadt. Nyelve előrenyomult a számban, és kíméletlenül harapta szívta a nyelvemet.
- Gyere menjünk el innen. – lihegte a számba.
- Nem lehet. – váltam el tőle, majd fejemet a nyakhajlatába bújtattam. Karjával átölelte a derekamat, de megéreztem egy égető tekintetet magamon.
- Ennyit jelentenék neked? – húztam a száját gúnyos mosolyra. – Tudod mit? Ne gyere a közelembe. Azt hittem te más vagy, de csak újabb kis ribanc, csak egy kicsit feltuningolt formában. – mondta fájdalommal teli hanggal, és elindult a járdán sietős léptekkel.
- Harry ne! – indultam volna el utána, de Edward megfogta a könyökömet.
- Hagyd Eliz. Nem ér semmit. – mondta, miközben maga felé fordított.
- Edward engedj! – rántottam ki karomat a kezéből.
- Nem! Többé nem! – mondta, majd a karjába zárt és én onnan próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. – Istenem nyughass már! – ez volt az utolsó mondat amit hallottam, mert eltörte a nyakamat, és én összecsuklottam magam alatt, de mielőtt még földet értem volna, elkapott, és körülöttem minden elhomályosodott. A hangok tompábbak lettek, és a környezet elhomályosodott körülöttem, majd végleg lecsuktam a szemhéjaimat.