12. Rész Kiss

Eliz

Felnézett az ajtófélfára, majd kezeit zsebre dugta, és fejét félre biccentette. Harry lerakott a földre, így újra a lábaimra állhattam és úgy néztem Edwarddal farkasszemet. Szemei csillogtak… de nem az örömtől, vagy a vágytól. Hanem a dühtől. Semmit mondó mosolya ráfagyott az arcára. Bal kezemet hátra nyújtottam, majd megfogtam Harry oldalát, és belemásztam a fejébe. Pár másodperc után hátat fordított, és visszament az emeletre, majd hallottam ahogy a kulcs elfordul a zárban. Lelkem valamilyen szinten megnyugodott, de mégsem, mert itt volt Ő. Halhatatlanul. Dühösen.
- Hát be sem hívsz? – dőlt neki az ajtófélfának.
- Ho… hogy kerülsz ide? – szedtem össze magamat.
- Volt egy kiskapu, és mivel odaát egy kicsit unalmas volt, így visszajöttem. – rántotta meg a vállát.
- És mi volt az ára?
- Hogy agyaras legyek. Pont úgy mint te. – villantott felém egy szédítő mosolyt. Nem változott. Ugyanaz a tökéletesen hátrasimított haj, hamiskásan csillogó zöld szempár…. csak a ruházata volt más.  Teljes fekete ruházatban volt. Arca makulátlan volt, akárcsak a Harryé. Hisz’ nem hiába hasonmások.
- Most már értem, hogy miért nem akartál többé látni. Itt volt ez, aki pont ugyan olyan mint én, és úgy gondoltad vele megelégszel. Mi történt velünk? – nyúlt volna a kezemért, de megakadályozta benne az átok.
- Ez nem igaz, hisz’ te is tudod! – keltem egyből a védelmemre.
- De igen igaz! Az utóbbi időben egyáltalán nem akartál visszahozni! – mondta, és a hangjában egy kis bánatot lehetett kihallani.
- Nem igaz Edward! Ne állíts ilyen hazugságokat, mert te is nagyon jól tudod, hogy mennyi ideig is kerestem a hasonmást, hogy visszahozzalak! De még nem volt meg minden!
- Aha érdekes… ahogy láttam, olyan jól elhemperegtél vele. Mi történt? Már nem akarsz engem? Már nem szeretsz engem Eliz? – kérdezte és szavai a lelkemig hatoltak. Igazából, már magam sem tudom, hogy mit akarok. Minden nap a
szemem előtt lebegett az, hogy Edwardot vissza akarom kapni, de amikor
találkoztam Harryvel, megtaláltam azt, ami egy évszázadig hiányzott az
életemből. Másom nem volt, csak a hitem. Most pedig… szinte mindenem meg van ami hiányzott, de ez most teljesen elrontotta. – Eliz! Kérdeztem valamit! Emelte meg a hangját.
- Nem tudom! – akadtam ki. – Nem tudom a rohadt életbe!
- Mit nem lehet ezen tudni? – kérdezett vissza.
- Nem tudom. Arra számítottam, hogy amikor minden meglesz, és kész vagyok elengedni Harryt, téged visszahozlak. – tördeltem az ujjaimat.
- Akkor miért nem hívsz be? –kérdezte.
- Mert nem az enyém a ház. – néztem rá ismét. Üzentem Harrynek, hogy ha akar maradjon, de ha akar nyugodtan kijöhet, mert úgy tűnik Edward nem fogja őt bántani. Meg ő még csak pár napos, vagy esetleg hetes vámpír, így a kisujjammal is meg tudnám tőle védeni Harryt.
- Szereted őt? –kérdezte.
- Kedvelem… nagyon. – vallottam be.
- Akkor nekem nincsen itt több keresnivalóm. – mondta majd hátat fordított nekem, de én egyből utána szóltam… még csak most kaptam vissza… nem akarom újra elveszíteni.
- Várj! – léptem át hirtelen a küszöböt. Megfordult, de arcáról nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni, viszont az enyémről mindent le lehetett. – Az a baj, hogy őt ugyanúgy kedvelem mint téged… fáj, ha nem vagy mellettem… rettenetesen fáj. – hajtottam le a fejemet. – De ugyan ez igaz Harrynél is. Igaz, hozzá ennyire nem kötődöm még, de úgy érzem, hogy nem sok híja. – húztam a számat. Ujjak kényszerítettek arra, hogy emeljem fel a fejemet, és nézzek szembe a tényekkel. Belenéztem Edward szemeibe, és mintha egy mágnesből lennénk, úgy vonzott magához. Én észak, ő dél. Megnyalta ajkait, majd egyre közelebb hajolt hozzám. Szívem egyre hevesebben dobogott, és a lélegzetvételem is egyre szaporább lett. Ajakival az alsó ajkaimat a fogai közé zárt, és éreztem, hogy kibuggyan onnan pár csepp vérem. Lenyalta azt, majd hevesen a számra tapadt. Nyelve előrenyomult a számban, és kíméletlenül harapta szívta a nyelvemet.
- Gyere menjünk el innen. – lihegte a számba.
- Nem lehet. – váltam el tőle, majd fejemet a nyakhajlatába bújtattam. Karjával átölelte a derekamat, de megéreztem egy égető tekintetet magamon.
- Ennyit jelentenék neked? – húztam a száját gúnyos mosolyra. – Tudod mit? Ne gyere a közelembe. Azt hittem te más vagy, de csak újabb kis ribanc, csak egy kicsit feltuningolt formában. – mondta fájdalommal teli hanggal, és elindult a járdán sietős léptekkel.
- Harry ne! – indultam volna el utána, de Edward megfogta a könyökömet.
- Hagyd Eliz. Nem ér semmit. – mondta, miközben maga felé fordított.
- Edward engedj! – rántottam ki karomat a kezéből.
- Nem! Többé nem! – mondta, majd a karjába zárt és én onnan próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. – Istenem nyughass már! – ez volt az utolsó mondat amit hallottam, mert eltörte a nyakamat, és én összecsuklottam magam alatt, de mielőtt még földet értem volna, elkapott, és körülöttem minden elhomályosodott. A hangok tompábbak lettek, és a környezet elhomályosodott körülöttem, majd végleg lecsuktam a szemhéjaimat. 

11. Rész. Ex újratöltve

Eliz

-Éhes vagyok Louis! Könyörgöm adj valami kaját, mert nem bírom. – fogtam a hasamat kínomban.
- Ott van előtted! – bök az előttem lévő vértasakra.
- De ez állati vér! Ez nem jó! – nyafogtam.
- Tudod hogy tartja a mondás… aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Na már most. Ha nem akarsz kiszáradni, vagy éhen pusztulni, akkor megiszod. – rántotta meg a vállát. Miért kell engem kontrollálni? Vámpír vagyok az istenért, akkor hagyjanak is úgy viselkedni! Mi a fenét tegyek, hogy elengedjen? A szökés nem jó, azért már eltörte a nyakam, meg a többi végtagomat, de ez mellékes. Nekem egy vérkészlet kell, de az itt nincs. Gondolkodj Eliz! És bingó, de ehhez nem elég ez az egy tasak. Legalább is nem biztos. Fölveszem a földről, és mint az éhenkórász, úgy tömöm magamba az ételt. Louis önelégült mosollyal néz rám, majd ki megy a szobából. Egyedül maradtam. A levegőt mélyen beszívom az orromon át, majd számon kiengedem, és mélyen koncentrálok, arra a személyre, akire most a legnagyobb szükségem van. „ Segíts… a városszéli kétemeletű ház, keletre.” – és sikerült eljuttatnom az üzenetet neki! Most másra nem tudok számítani, hogy megmentsen a kiszáradástól, csakis Ő rá. Liz már nem az aki volt, de akkor is segíteni fog nekem, ha az élete is kerül belé!

Késő este van. A szél besüvít az ablakon, így a függönyök a levegőben ringatóznak kecsesen. Világítást csak a hold fénye ad a szobának, így a sarokba már nem igazán látok el. Mivel a varázslat tart, így nem tudok kiszabadulni sem az ajtókon, sem sehol máshol. Véletlenül találtam meg a pincét, és arra nem volt varázsige kitéve, így azon keresztül próbáltam meg kiszökni, de ami történt utána, azt már mindenki tudja. Most csak várok az ágyon ülve, és úgy sóvárgok tovább a vér után. A szemeim ki vannak száradva, és émelygek. Istenem, csak segíts már végre rajtam.

Amikor már azt hittem, hogy teljesen becsavarodtam, és hogy hallucinálni kezdek, egy magas alak jelenik meg előttem. Hát itt van! Eljött! Összeszedem minden erőmet, majd felemelem a karomat, hogy hajoljon le, és amikor átkarolja a derekamat Beleszívok a levegőbe, arcomat a nyakához dörgölöm, majd kis puszikkal kezdem el elhalmozni. Hallom, ahogy a lélegzete megváltozik, és mosoly kúszik az arcára. Én is elmosolyodom, de ekkor fogaimat a nyakába eresztem, és Ő egy hatalmasat nyög. Próbál szabadulni erős szorításom alól, de én nem hagyom. Félek. És hogy miért? Azért, mert hogy a kellő pillanatban nem tudok leállni, mert kiszívom az összes vérét, csak azért, mert most nem tudok magamon uralkodni. Nagyokat nyelve szívom magamba az újult erőt, és érzem, hogy mostmár kezdek valamennyire étvágyilag kielégülni. Visszahúzom szemfogaimat a nyakától, majd magam mellé fektetem. Elájult. Óh istenem mi ez az érzés? Egy olyan érzés kerít hatalmába, amit még soha sem éreztem. Sajnálom ezt a fiút. Nem kellett volna, hogy velem találkozzon, vagy hogy egyáltalán belém szeressen. Egy szörnyetegbe. Én csak bajt hozok neki, de már nincs mit tenni. Tudom, hogy képtelen lenne rá, hogy bántson engem. Hiszen Ő egy vámpírvadász, de erről Ő maga sem tud. Az anyja is az, de őt meg akarta kímélni ettől, habár nem csodálom. Én nem is állnék szóba egy magamfajtával, ha tudnám, hogy mi is Ő. Félnék? Rettegnék? Fogalmam sincs, hisz’ nem vagyok a helyében, de nem is lennék. Harry hirtelen felpattan ülő helyzetbe, és mélyen szívja be magába a levegőt. A kezét a szívéhez teszi, én pedig csak nézem, ahogy magához tér.
- Szia. –szólalok meg. Vékony, és egyáltalán nem magabiztos a hangom.
- Szia. – köszön vissza, és összeráncolt homlokkal néz rám. – Hol vagyunk? – kérdezi. – És egyáltalán, hogy kerültem ide?
- Imblood szélén kelet felé.
- Oh értem. És hogy kerültem ide?
- Küldtem egy üzenetet. Azaz gondolatban belemásztam a fejedbe, és idejöttél megmenti, ahogy én azt kértem.  – feleltem.
- Oh értem. És miért kellett neked segítenem?
- Mert Liz engem elaltatott, és itt ébredtem egy héttel ezelőtt. Próbáltam megszökni, de eltörték az összes végtagom, és onnantól kezdve nem próbálkoztam a szökéssel. – meséltem le neki dióhéjban a sztorit.
- Értem. És engem azért manipuláltál ide hogy?
- Hogy egy kis erőt szerezzek valahonnan. Tudtam, hogy ma este Louis elmegy, és kihasználtam a lehetőséget.
- És én mint egy kutya, jöttem ide hozzád, hogy „megetesselek” –rajzolt macskakörmöket a levegőbe. Elszégyelve magamat bólintottam. – És most én is itt ragadtam veled? –kérdezte.
- Nem, mert úgy én is kijutok a házból, ha egy ember visz ki. Tehát a karodban kell kicipelned az ajtón.
- Oké, akkor menjünk! – mondta, és felkapott a karjaiba. Ez egy romantikus filmben tökre elmenne, de ez nem az a film. Lement velem az emeletről, majd amikor kinyitotta a bejárati ajtót, egy nem várt dolog állt szemben velünk. Szám tátva maradt, de amikor felnéztem Harryre, ugyan ez a reakció volt az arcán, mint nekem.
- Sietünk valahova? – lépett egyet felénk, de Harry meg meghátrált egy lépéssel. Ez nem lehet! Él? Edward Grosemberg él? 

Elnézést, hogy ilyen rövidre sikeredett, de a következőt megpróbálom hosszabbra írni. 2 komment után jön a következő Puszi: Sz.G

10. Rész Rossz emberhez jöttél.

Eliz

A fejem fáj, az izmaim zsibbadnak, és éhes is vagyok. Egy számomra fájdalmas varázsigével tart vissza Liz, hogy az előttem lévő egyedet ne nyírjam ki. Túl erős hozzám képest: nem bírom tartani magam, összeesek, és a földön vonyítok fájdalmamban.  A srác már elfutott, de Liz még továbbra is kínoz. Könyörgök neki, hogy hagyja abba, de teljesen megkattant, és csak motyogja azt a furcsa nyelvet. Mintha a vér megfagyna bennem, és a végtagjaim le akarnának szakadni a helyükről.
- Liz könyörgöm hagyd abba! – sírtam fel keservesen. Nagy levegőt vesz, majd elmúlik a fájdalom, és az izmaim elernyednek. A földön összekuporodva fekszem, és reszketek. Nem félek, de a sokk ami most ért, váratlan volt.
- Azt mondtad, hogy nem eszel embert! –kiáltott fel, és a szemében csalódottság tükröződött  vissza. Felnyögtem, és a hátamra fordultam. A csillagokat néztem, és a körülöttem zajló hangokra összpontosítottam. Lizék biztonságos, és szép helyen laknak, de ez a vámpíroknak nagyon ínycsiklandó környék. – Miért mondtad ezt?!
- Mert nem akartam, hogy félj tőlem. – ültem fel a fekvőhelyzetemből.
- És inkább hazudtál, minthogy őszinte legyél felem.
- Jézusom Liz! Úgy beszélsz mintha házasok lennénk! – nevettem fel
- Örülök, hogy poénosnak találod. – szólt vissza gúnyosan. Felálltam, majd vele szembe fordultam, és közvetlen előtte álltam meg. Két oldalt megfogtam az arcát, így kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Nem emlékszel, hogy mi történt, csupán csak annyira, hogy átjöttem hozzátok, és jót beszélgettünk. – néztem bele feketén csillogó szemébe, majd elmosolyodott.
- Verbéna. – mutatta fel a csuklóját, amin egy karkötő volt. Basszus, hogy én mekkora egy nagy marha vagyok! El felejtettem, hogy nem is olyan régen készítettem neki egyet.
- Ó.- csak ennyi tellett tőlem. Vigyorogva megölelt engem, de egy szúrást éreztem a hátamban, és minden fekete lett.

***

Ahogy a fejem előre hajlott, éreztem, hogy ismét fölébredek. Kezeimet a fejemhez akarnám emelni, de amikor megmozdítom, a csuklómat valami égetni kezdi. Vissza hajlítom a csuklómat az eredeti állapotába, majd barna szemeimet feltárom, és látom, hogy nem az én szobámban vagyok. Testemet próbálom elfordítani, de a kötél ami tartja a karjaimat égeti, így inkább egy helyben maradok. A hasam kordul egyet: jelzi, hogy éhes. A megkötözött lábaim előtt hever egy vértasak, és tekintetemet nem tudom róla levenni. Kell, kívánom, megőrülök érte. Az ajtó mögöttem becsukódik, így megérzem barátosnémnek az illatát, és egy másik vér nélküli testet. Akárcsak az enyém. Bokáig érő, fekete bőrrel borított férfi csizma jelenik meg előttem, de nem tudom felemelni a fejem. Vonz a vérrel teli tasak látványa.
- Akarod? –hallom meg a férfi hangját. Ismerős a hangja, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Tekintetemet felvezetem a lábszáraktól, egy felső testen át egészen egy két barna szempárig. Leguggol elém, így majdnem egy szinten vagyunk. A földről fel emeli a tasakot, és közvetlen az orrom előtt tartja. – Éhes vagy? – néz bele barnáimba. Nyelek egy nagyot, és el fojtom magamban a vágyat. A tasak robban előttem, és a vér a padlóra folyik. Kétségbe esett arcom láttán a férfi elmosolyodik. A szám ki van száradva, nyelvemmel próbálom benedvesíteni, de nem elég neki.
- Ki maga? – nyögök fel kínomban.
- Egy jó barát, aki segíteni fog rajtad. – áll előttem, és önfeledten mosolyog. Irritáló a jókedve
- Rajtam? Velem nincsen semmi gond. Élem a vámpírok életét, pont úgy, mint te.
- Nem adtam rá engedélyt, hogy tegeződjünk Miss Hope. – komorodik el az arca. Elmosolyodom a látványom, de ahogy a szám széjjelebb húzódik, érzem, hogy ki van cserepesedve, ami nagyon fáj.
- Meddig akar itt tartani? Mert elhiheti, van jobb dolgom is, mint itt önnel cseverészni. – kérdeztem.
- Miss Hope, elhiheti, hogy nekem is van jobb dolgom, de a barátnője megkért, hogy segítsek magán. – mondta a vértasak gyűlölő.
- Mert mi maga agyturkász? Kérem, én már százhuszonnégy éves vagyok, elhiheti, hogy tudok magamra vigyázni. – világosítottam fel. Felállt, majd a függönyhöz ment, és elhúzta azt, én pedig fájdalmamban felordítottam. A nap szinte felégette a bőrömet, de mielőtt teljesen eléghettem volna, elengedte a függönyt, és a bőröm lenyugodott. Zihálva,mélyen vettem a levegőt, mint aki épp most futotta le a maratont. Élesen szívtam be a levegőt, és megpróbáltam az összes erőmmel együtt felállni, de a kötél nem engedett a szorításából, így a csuklóon egy hatalmas nagy piros folt keletkezett. Hát persze! Verbénás kötél.
- Én pedig egy ötszázhatvan éves vámpír, úgyhogy jobb ha lenyugodsz, és jó kislány maradsz. Le akarlak szokatni az emberi vérről, és arra ösztönözni, hogy az állati vérrel megelégedj.
- Úgy sem fog sikerülni. – forgattam meg a szemeim.
- Ne hidd azt, hogy nincsenek meg a módszereim. – mosolygot rám gonoszkásan.
- Liz úgysem hagyná, hogy megkínozzon!
- Ő maga hívott ide, úgyhogy szerintem de. – ment oda az egyik fiókos szekrényhez, majd elővett onnan egy ollót. Közelebb jött hozzám , elvágta az engem,a székhez rögzített köteleket, én pedig egy kijáratot kerestem,  és amint meg is találtam a főbejárati ajtót, neki iramodtam, de amikor kinyitottam az ajtót, nem tudtam kilépni a külvilágba. Megpróbálkoztam az erkélyi ajtóval is, de semmi. Bent ragadtam ezzel a félnótással! Szépen és komótosan lejött a lépcsőn, majd karjait mellkasa előtt összekulcsolta előttem, és úgy nézett rám.
- Ki maga? – néztem rá összehúzott szemekkel.
- A nevemre kíváncsi? –kérdezte. Most ez komoly?
- Nem b*meg a farkad méretére. – forgattam meg unottan a szememet.
- Louis Tomlinson. És ha kíváncsi vagy a nemi szervemre is akko..
- Be ne fejezd! – szakítottam félbe. Kezeimet magam elé tettem, és eleresztettem egy mosolyot. Nem tudom, hogy tudod e Tomlinson, hogy ki is vagyok én valójában, de a terved nem fog sikerülni~ mosolyogtam gonoszkásan magamban. Izgalmas időnek nézek elébe.

Unalmas, szar, egyéb... bocsánat. A következőt megpróbálom jobbra megírni...

9. Rész Egy döntés kezdete.

Harry

Szédelengve beléptem a bejárati ajtón, de mielőtt össze eshettem volna, anyám oda szaladt hozzám, és egyik karomat, az Ő vállára átdobta, majd a kanapéig segített elmenni.
- Harry mi történt veled? – kérdezte aggódva, majd egy göndör tincsemet a fülem mögé tett.
- Nem tudom. Rosszul vagyok. – hazudtam. De hát most mit mondhatnék? Azt, hogy a csajom vérkészletnek használ, amikor kedve tartja?
- Ne mond ezt Harry. Mi történt veled? Tiszta fehér vagy! – sopánkodott.
- Jól vagyok anya! Csak le kellett egy kicsikét ülnöm. – bíztatóan felmosolyogtam rá
- Képzeld, eltűnt egy gyerekkori fotóm, ahol Molly nénikéddel vagyok rajta, még gyerekként. Esetleg nem tudod, hogy hol van? – kérdezte gyanakvóan.
- Még is honnan tudnám? – vontam fel a szemöldököm. Azt sem tudtam, hogy van egy olyan képe.
- Esetleg a barátnőcskéd, nem nyúlt semmihez sem?
- Nem. Legalábbis én nem láttam. Végig mellettem volt. - ~asszem~
- Értem . – felelte, majd kiment a konyhába. Mi volt ez anyámtól? Mintha gyanakodna, de az teljes képtelenség. Felvonszolom magam a lépcsőn, egyenesen a folyosó végéig lévő szobámba, majd amikor becsukom az ajtót, majdnem a szívroham jön rám. El kedves arccal mosolyog rám, de én nem viszonzom ezt a fajta gesztust, hiszen tudom, hogy nem igazi mosoly van az arcán. Az ágyamon törökülésben ül, és hatalmas barna szemeivel pásztázza az arcomat. Ez valahogy most cseppet sem frusztrál, ezért a szemkontaktust megszakítom, és a fürdőszobámba megyek. Ahogy a csapot megnyitom, fogkefémet az a kezembe veszem, és nyomok rá fogkrémet, látom, ahogy az ajtófélfának dől, és onnan néz engem. Most valahogy, semmi hangulatom nincsen hozzá, és a magyarázkodásaihoz. Idegesít a jelenléte. A csapot elzárom, fogkefémet vissza teszem a megfelelő helyére, és elmegyek mellette. Hosszú léptekkel közelítem meg az ágyat, majd lekapcsolom a villanyt, és oldalamon feküdve várom, hogy megszólaljon, majd elmenjen. Leül a hátam mögé, majd egyik kezét a bal vállamra teszi, és úgy ösztönöz arra, hogy forduljak meg. Elvárását nem teljesítem, ezért inkább, áthajol felettem, és egy szűzies puszit nyom az arcomra, majd egyre közelebb a számhoz, de az istenért sem akar megcsókolni.
- Dühös vagy rám? – kérdezi csilingelő hangon.
- Az nem kifejezés. – válaszoltam.
- Sajnálom… csak… erre nem tudok magyarázatot adni.  Valahogy a testem ki akar törni a komfort zónából, de belülről meg próbálom magam lenyugtatni, de a testem erősebb most, mint az akaraterőm. Tovább kéne lépnem innen. – sóhajtott fájdalmasan.
- Mi? Nem mehetsz el! És a barátaid? Családtagjaid? Én? – estem kétségbe. Akkor inkább harapja át a nyakam, mint hogy elmenjen.
- Pedig jobb lenne mindenkinek.
- Nem! Harapd át a nyakam, az sem érdekel, de nem mehetsz el!
- Majd még eldőlik. – mosolygott le rám.
- Maradj itt velem. – fogtam meg a karját.
- Nem Harry. Jó éjszakát. – adott egy csókot, majd eltűnt.
- Neked is… - morogtam, majd lehunytam a szemeim, de álom aligha jött a szemeimre.

***

Eliz

Jó volt pár szót váltani Harryvel, de amit mondtam neki, azt komolyan is gondoltam. Szégyellem magam amiatt, hogy ezeket teszem vele, de a pillanat hevében nem tudok magamon uralkodni. Megállok egy igen jól ismert ház előtt, majd becsöngetek.
- El szia! – mosolyog rám Liz.
- Szia Liz. – köszönök neki, majd bemegyek a házba.
- Mi járatban errefelé? – érdeklődik, majd beljebb megyünk a nappaliba.
- Semmi se. Harrytől jövök.
- Na mesélj.
- Nem tudok mit. – rántottam meg a vállam.
- Van kedved inni valamit? – kérdezi.
- Még szép! – állok fel,majd utána megyek a konyhába. Elővesz egy vörösboros üveget, majd tölt két-két pohárba. – Kaphatok kólát? – kérdeztem. Felvonta értetlenül a szemöldökét, majd a kezembe adott egy kólás üveget, én pedig a vörösboromba öntöttem egy keveset.
- Fuj! – nézett undorodva a vörösboros kólámra.
- Tudod mit? Tessék. Kóstold meg! – toltam oda ő elé, majd kezébe vette a poharat, és szájához emelte.
- Hallod ez rohadt finom!
- Most rohadt, vagy finom? – kérdeztem mosolyogva.
- Haha. Na add ide azt a kólás üveget! – nyújtotta a kezét, és én oda adtam neki az említett tárgyat.

Mondhatom azt, hogy egy kicsit régen csiccsentettünk be Lizzel, és ennek a jégnek ma kellett megtörnie. Kierőszakolta, hogy nézzük meg a Titanickot, bár mindketten jól tudtuk, hogy mi lesz a film vége, de akárhányszor megnézem, nagyon el tudok keseredni, épp úgy,mint Liz.
- Soha többé nem nézem meg! – sírt az ölemben Liz. Belőlem kitört a nevetés, majd belőle is, így végre megnyugodott.
- Miért bőgök én mindig ezen? –kérdezte.
- Mert úgy lett megcsinálva? – tettem fel a költői kérdést, mire belevágott a hasamba a könyökével. – Liz, ígérj meg nekem valamit. – vettem komolyra a szót. Tudatában voltam annak, hogy részeg, épp ezért csinálom, mert így biztos, hogy belemegy.
- Mit kéne? – nézett fel rám, és kívül belül mosolygott.
- Azt, hogy segítesz nekem Edwardot visszahozni a varázserőddel. – néztem bele  a szemébe.
- Azt felejtsd el! Az fekete mágia. Én olyat nem csinálok. Sajnálom El, de nem. – mondta, majd tekintetét visszavezette a képernyőre.
- Kérlek Liz. Akkor Harryt soha többé nem kéne bántanom, és végre boldog lehetnék! – néztem a szemébe könyörgően.
- El, ha ezt folytatod, akkor akár el is mehetsz.
- Azt hittem, hogy igaz barátom vagy, márpedig a barátok segítenek egymáson, ahogy csak tudnak.  – tudom, hogy ezzel valamennyire meg lehet fogni, mert Ő nem az a fajta ember, aki cserbenhagyná az ember társát.
- El kérlek. Én a barátod vagyok.
- Én meg nem akarom, hogy Harry tovább szenvedjen miattam! – kapálóztam a kezemmel.  Leszarom, hogy fekete mágia, vagy sem, de nem akarom Harryt tovább kínozni. Ahhoz túlságosan is fontos lett nekem. Meg amúgy sem kötődöm még úgy hozzá, hogy kimondhassam azt, hogy szeretem, mert akkor hazudnék. Ránéztem Lizre, aki lemondóan megrázta a fejét. Szemeimet lehunytam, és hagytam, had folyjanak le az arcomon. 

2 komment után kövi. Csatlakozzatok a fb csoportba, ami  a jobb oldalon található, és írtakozzatok fel. Puszi Sz.G

8. Rész. Más szemszög.

Eliz

Kételyek, melyek bennem vannak,felemésztenek. Az ember életben eljön az az idő, amikor mindenből elege lesz, és kitör belőle a fenevad. Ez történik most velem is. Megvadultam, és nem bírok leállni. Tegnap este majdnem a föci tanárt is kinyírtam. ~Szép emlékek~ mosolyodtam el magamban. Gyűlölöm azt a nőt, azaz igazság. Hajamat lófarokba kötöttem föl, elköszöntem a srácoktól, és indultam a suliba. Hatalmas nagy önuralom kell nekem, hogy ne törjem el senkinek sem a nyakát a folyosó közepén. Az önuralmam kontrollázásra, még rátesz egy lapáttal az is, hogy Kevin a szekrényembe rak, legalább 4 darab vértasakot. Ma is hozta a formáját, így egy mély lélegzet után teljes erőmből becsaptam a szekrényem ajtaját.
- Miért haragszol az ajtóra? – mosolygott le rám Harry.
- Csak… otthon a szüleim veszekedtek. – mosolygok kínosan.
- Milyen szüleid? El ugye tudod, hogy tudom, hogy vámpír vagy?
- Csss! Megőrültél? Halkabban! – tettem tenyeremet a szája elé.
- Bocsi. – mosolygott le rám, majd kézfejemet eltűntette az övéiben, és egy szűzies csókot nyomott ajkaimra. – Mi van veled mostanában? –kérdezte.
- Nem tudom. Megőrülök. – éreztem, ahogy az idegtől a kezeim remegni kezdenek, majd Harry karját megfogva, a mosdóba ráncigáltam, és neki estem mézédes nyakának. Próbált eltolni magától, de én erősen lefogtam, így mozdulni sem tudott.
- E-El… fejezd be…- halkult el egyre jobban a hangja, majd egyszer csak összeesett.  Számat megmostam, majd ott hagytam mindenféle lelkiismeret nélkül a földön. Egy női sikolyt hallottam, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és mosolyogva néztem, ahogy Harry testét körbe állják, hogy megnézzék, meghalt e. A válasz pofon egyszerű. Igen. DE! Nem is. Meghalt, de még idejében adtam neki a véremből. Belibegek az első órámra ami a földrajz. Leülök a helyemre, majd Liz is leül mellém.
- El vagy tűnve El. – mondja nekem, majd egyik karjával átöleli a nyakamat.
- Lassan egy kicsit ki kell vonnom magamat a forgalomból. – mosolyogtam rá.
- Miért is? – kérdezte.
- Más vizekre evezek. Nem akarom Harryt bántani… pénteken is majdnem megöltem, és ma is… szóval majd ma is meg kell igéznem, hogy ne emlékezzen erre. – húztam el a számat.
- Mi van veled? Harryt szereted nem? És képes vagy bántani? Akkor engem? – von kérdőre. Igazad van legjobb barátosném! Pont erre van szükségem!
- Kedvelem Harryt.  De egy dolgot sose felejts el! Téged soha a büdös életben nem bántanálak!- szögeztem le neki.  Vállát rángatva szögezte tekintetét maga elé, majd amint a tanár belépett, mosolyom csak szélesebb lett, amíg az Ő tekintete rémülté vált, ahogy meglátott engem. Fogaimat megmutatva neki integetem, de Ő próbálta tekintetét levenni rólam.
- Mondja tanárnő, mi történt önnel? – kérdezett rá az egyik diák.
- Hát tudjátok hogy működik ez. Mi felnőttek is szoktunk ágytornázni. – mondta azt, amit én mondtam neki, még az este.
- Na de tanárnő! – háborodott fel az egyik lány. Én hangosan felnevettem, de a tanárnő megrémülve tekintett felém.
- Kérem Miss Hope. Fáradjon ki az óráról.. – mondta remegő hangon. Felhúzott szemöldökkel néztem vissza rá, és ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak.  – De nem muszáj, csak kérem ne zavarja az órámat. – mondta, majd könyveit lerakta az asztalra.
- Ugyan tanárnő. Én inkább innék, ha nem zavarja. – mondtam, majd elővettem egy palack vizet és azt kezdtem el kortyolgatni.
- Nem szeretném, úgyhogy tegye el kérem.
- Akkor inkább kimennék. – mondtam, majd táskámat a vállamra tettem, és kimentem a folyosóra. Bementem a női mosdóba, de Harry teste már nem volt ott. A gyengélkedő felé igyekeztem, és az iskolaorvosnál találtam meg.
- Kérem Miss Hope. Ide nem jöhet be. – mondta az orvos.
- A barátnője vagyok, úgyhogy most szépen beenged. – néztem a szemébe. Elállt az utamból, és beléptem a szobába. – Nagyon jó, és most menjél ki. – fordultam vissza felé, majd mint egy jó kiskutya, elhagyta a szobát. Éppen jókor, ugyanis Harry egy nagy lélegzet vétel közben, felugrott ülő helyzetbe, majd vissza engedte magát az ágyra.
- Mi… mi történt? – lihegett, mint egy aszmás szamár.
- Éhes lettem. – rántottam meg a vállamat.
- Majdnem megöltél igaz? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Annyira fasza vagy. Együtt vagyunk, de te engem ölsz meg mindig. Nem unod még? Mert én kurvára! – emelte fel egyre jobban a hangját. Szemeimet megforgattam, majd ránéztem. – Komolyan nem értelek.
- Mondtam én neked egy szóval is, hogy értsél meg? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Elmész te a… - halkult el.
- Igen? Hova? Hova menjek el?
- El mész te a pokolba!  Úgyis oda való vagy. – mondta, és a tekintetével fel tudott volna nyársalni. Arcáról mindenféle érzelem átfutott. Csalódottság, hiány, rémület, undor, és titokzatosság.
- Szeretnéd, hogy a nővérednek baja essen? – vontam fel a magasba a szemöldököm. Arcán a védelem, és a szeretet vette át a helyét.
- Ha egy újjal is hozzá mersz érni…- sziszegte fogai között.
- Mi lesz akkor? Semmi. – nevettem fel gúnyosan. – Erősebb, gyorsabb,ravaszabb, és ne felejtsd, vérszívó is egyben. Ne akard velem felvenni a versenyt, mert úgysem jön össze.
- Majd meglátjuk. – mondta, de mielőtt kilépett volna az ajtón, karjánál fogva vissza rántottam.
- Nem adsz ki egy hangot sem, és nem akarsz elfutni sem. – mondtam szemébe nézve, majd torkát átharaptam, és csak ittam. Ha az agyam elborul, akkor mindennek vége van. Amióta bezártak a pincémbe, egyszerűen megőrültem.  Eldobom magamtól, majd a teste a földre esik, én pedig kirohanok az iskolából. Nem tudom, hogy merre, és hogy hova tartok, de a lábam csak visz, és végül kikötök, egy gyönyörű szikláson. A levegőbe beleszívok, és a sós tenger illata csapja meg az orromat. Karjaimat széttárom, hogy a szél rendesen, és teljes erejéből átfújjon. Hajam a levegőben röpköd; mosolyom levakarhatatlan az arcomról. Mintha repülnék. Mintha minden az enyém lenne, és gondtalan lennék.  Lefekszek a zöld gyepbe, és a fű,csak úgy simogatja arcomat.  Mosolyom az arcomra fagyott, és még az sem vette el a kedvemet, amikor megláttam Kevint fölöttem állva. Mosolyogva nézett le rám. Biztos azt hitte, hogy beszívtam, pedig egyszerűen, csak boldog vagyok. Mi volt ennek a srácnak a vérében? Kevin két kezemnél fogva felránt, majd ajkait az enyémre tapasztja, és úgy merülünk el egymás szájában. Nyelvével úgy cirógatja az enyémet, és csak az jár a fejemben, kell nekem. De nem ő! Hanem Harry. Fejemben az az ötlet jár, hogy most Kevinen kitölthetem a dühömet.  Ingjét kettészakítva rángatom le róla, és ő is ugyan így tesz az enyémmel. Néha egy kis megkönnyebbülés is kell az embernek. Helyesbítek, vámpírnak.  
várom a véleményeket :* Puszi Sz.G

7. Rész Ennek az egésznek két oldala van.

Eliz

Rossz volt, hogy Harry így reagált, de valamilyen szinten érthető. Biztosra veszem, hogy ha én lennék az Ő helyébe, sikítozva futottam volna el előle. Rossz volt az a csend, amikor visszamentem a nappaliba, mert úgy éreztem, teljes mértékben egyedül maradtam.  Mostanában annyira nyugodt az életem, ami számomra nyomasztó. Furcsa, hogy nem kell sehova sem mennem, vagy menekülnöm. Hiányzik az az élet, de már kezdek ehhez is hozzá szokni. Itt születtem, és csak négy éve tértem vissza. A kezemben gőzölgő meleg teával állok kint az erkélyen, és azon filózgatok, hogy mi is történt eddig velem. Miért nem unom az életet?  Ahogy fejemet az égnek emelem, és tekintetemmel a csillagokat nézem, rögtön Edward jut az eszembe. Miért nem védtem meg akkor?  Bárcsak lett volna bennem annyi, hogy átváltoztatom… szemeimbe könnyek gyűlnek, de ekkor elmémbe bevillan Harry. Lehet, hogy Edward így akar nekem oda föntről üzenni, hogy egy ugyan olyan kinézetű pasiként született ujjá. Mindezzel csak egy a gond. Harry egyáltalán nem hasonlít Edwarddra… belsőleg nem. Ahogy fejemet újra visszaengedem az eredeti helyzetébe, magam elé bámulok, és egy emberi alakot vélek felfedezni az erkélyem alatt. Alakját egyből felismerem, és egy igen nagy kedvenc írómtól kezdek el idézni.

Jaj Istenem, olyan rosszat sejt a lelkem,
Ott lenn amint állasz egész olyan vagy
Akár a holttest a kriptája mélyén,
Vagy a szemem csal, vagy nagyon fehér vagy – kiáltom le párkányomról.

De csitt, mi fény nyilall az ablakon?
Ez itt Kelet és Júlia a napja
Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg,
Mely már beteg a bútól sápadoz – feleli szemtelen mosollyal az arcán, majd egyik térdére ráereszkedik, és úgy néz fel rám.

Ó, Romeo, mért vagy te Romeo
Tagadd meg atyádat, dobd el neved,
Vagy én nem leszek. – nevettem most már önfeledten, majd mit sem törődve semmivel, fogtam magam és leugrottam oda elébe.  Arcán egy pajkos mosoly jelenik meg, én pedig mutató ujjammal belebökök jobboldali gödröcskéjébe.  Nagy barna szemeimmel az Ő zöldjeit kutatom, ami mindig mosolyog, még ha Ő maga nem is. Ajakimat sietősen nyomom övéi ellen, majd egy szenvedélyesebb táncra hívom ki övét. Levegőhiány miatt elválunk egymástól, majd nagy levegőket véve, nézem arcának minden centijét.
- Hogy hogy vissza jöttél Rómeó? – fonom karjaimat nyaka köré.
- El sem mentem. – nézett le rám. – Csak nem tudtunk normálisan beszélgetni.
- Ja igen. Amúgy van valamilyen kérdésed ezzel kapcsolatban? – néztem fel rá.
- Igen. Méghozzá nem is egy. Tudsz falon mászni? Milyen a vér íze? Át tudsz menni a falon? Repülni tudsz?
- Nem, isteni,nem, és nem. – nevettem. Ennyire hülye kérdéseket.
- Hogy érted, hogy isteni?
- Engem ez éltet Harry. De mostanában próbálok állatokon élni. – hazudtam neki. De persze, majd pont miatta kezdek el diétázni.
- Ezt örömmel hallom. – mosolyog le rám. Nem hisz nekem. De jól is teszi. Első szabály! Egy vámpírban sose bízz meg! Ha megteszed őrült vagy. Tekintetünk teljes mértékben egybeolvadt, és csak néztünk egymásra. Hihetetlen miket vált ki belőlem ez a fiú.  Zavarodottan elmosolyodtam, majd fejemet lentebb hajtottam.
- Azt hinné az ember, hogy a te százhuszonnégy éveddel, már nem tudsz zavarba jönni.
- Sok mindent még nem tudsz rólam. – válaszoltam.
- Majd idővel.
- És az mennyi idő? –kérdezte.
- Ha engem nem szúrnak szíven, akkor még pár évszázad.
- Kösz! - nézett rám komolyan. Kezemet a szám elé tettem,mert az a komoly tekintet, amivel rám nézett, ezt váltotta ki belőlem. – Milyen érzés vámpírnak lenni?
- Néha jó, néha rossz. A jó része az, hogy mindenre oda tudsz egyszerre figyelni, és a koncentráló képesség elég magason van. A rosszabbik oldalát, meg szerintem nem kell elmondanom. – mondtam neki, mire egy nagyot nyelt, és éreztem, ahogy az emberi szíve egyre jobban kezd dobogni, így a vére is egyre jobban kezdett felpezsdülni. Annyira vágyom arra, hogy a fogaimat bele illesszem tökéletes nyakába. Utálom mindezért magam, hiszen kedvelem Harryt, de a vére… az valami bódító.
- Eliz! – lóbálta meg szemeim előtt a karját. Megráztam a fejem, majd tekintetem levettem nyakáról, és vissza vezettem az arcára.
- Hm?
- Már megint a nyakamat stírölted. – közölte velem. Fejemet oldalra billentettem, hogy ne keljen a szemébe nézni. – Akarod? – kérdezte, mire én szemöldök ráncolva néztem fel rá. Bőrdzsekijének felhúzta az ujj részét, majd felkarját megfogva, elém tartotta azt.
- Te mi a fenéket csinálsz? – szívtam be mélyen a levegőt.
- Kóstold meg. Harapj meg, vagy mit tudom én, hogy ilyenkor mit szoktak. – rántotta meg a vállát.
- Te megőrültél?- fogtam meg a felkarját, majd egy hirtelen mozdulattal ellöktem magamtól, úgy, hogy hátra esett. Kezemet szám elé kaptam, mert éreztem, ahogy fejét beüti egy kőbe, és vérzik. Odarohantam mellé, majd letérdeltem, kézfejemet az Ő feje alá tettem, és úgy próbáltam észhez téríteni.
- Harry! Harry könyörgöm ne csináld ezt!  Hallod! Kelj már fel! – pofozgattam az arcát. Kézfejemet, ami a feje alatt volt elvettem, majd azt néztem tekintetemmel. Kezemet egyre közelebb emeltem számhoz, majd nyelvemmel megérintettem ujjbegyeimet. Mintha mennyországban érezném magam, olyan isteni volt Harry vére. Nem bírom! Egyszerűen nem bírok magammal! Fogaimat belemélyeszettem csuklójába, majd úgy szívtam ki egyre több vért belőle. Muszáj magamat leállítani! ~gyerünk Eliz különben megölöd!~ ordította egy belső hang, majd karját eldobtam, és a sajátomba haraptam bele, majd azt a szájához tartottam. Lecsúszott pár csepp a torkán, és egyszer csak felugrott ülőhelyzetbe. Mély hangján köhögött, majd fáradt szemével rám nézett.
- Miért csináltad ezt? Meg is ölhettél volna! – állt fel, majd elindult befele az erdőbe. Felálltam én is, és utána iramodtam. Vállánál fogva visszarántottam, majd magammal szembe állítottam, és mélyen belenéztem a szemébe.
- Nem emlékszel, hogy hol voltál, és hogy mi történt, hanem most szépen hazamész, teszel egy kötést a fejedre, és alszol, majd mindent elfelejtesz! – néztem bele könnyes szemekkel az övéibe, majd bólintott, és mint egy jó kiskutya elindult hazafele. Utálom, amikor meg kell igéznem őt, de nem akarom, hogy tudja, hogy mit csináltam vele.  Karjaimat összefontam mellkasom előtt, majd fejemet  lehajtva mentem vissza, a házamba. A terasz ajtót becsukva magam után, utam a pincébe vezetett, majd kivettem egy tasakot, és amikor megfordultam, ott állt mögöttem egy nő, és már csak arra emlékszek, hogy valamit az orrom alá tesz, majd egy vaskapu bezárul, és körülöttem a világ teljes mértékben elsötétül, és egy jobb, és szebb helyre kerülök, ahol boldog lehetek, és gondok nélkül élhetek.
Két komment után következő! By: Sz.G

Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/1533490063560058/?ref=bookmarks

6. Rész Niall tanár úr

Eliz

Nem tudom, hogy mitévő legyek. Harry innentől kezdve meg fog vetni, vagy mi? Utálni fog, vagy mellettem maradni? Ha holnap ismét látni fogjuk egymást félni fog tőlem, vagy oda jön, és a szemembe mondja, hogy nem érdekel, hogy mi vagy, úgy kellesz nekem ahogy vagy? Ezekkel a fel nem tett, és meg nem válaszolt kérdésekkel aludtam el, hogy holnap, majd egy újabb napvilágot láthassak meg.
- Ébresztő. – simított végig egy férfikéz az arcomon.
- Ha még egyszer hozzám érsz péppé téplek. – morogtam fáradt hangom.
- Dehogy is! Hiszen engem nem tudsz megölni édesem. – hajolt közvetlen a fülemhez, majd egy hirtelen mozdulattal magam alá fordítottam. – Hm… ez a póz tetszik. – mosolygott fel rám, az én arcomon pedig egy fintor keletkezett.
- Azt. Mondtam. Hogy. Ne. Érj. Hozzám. Mi nem világos ezen neked? – mordultam fel, majd leszálltam róla, és kinyitottam neki a szobámból egészen a folyosóig vezető utat. Felkelt az ágyamból, majd mint egy rossz kisfiú, akit épp büntetésbe küldenek, kiment a szobámból. Bementem a fürdőszobámba, majd rendbe szettem magam. Indulásra készen állva néztem még utoljára bele a tükörbe, majd mindenkitől elköszönve indultam el a suliba.
Amikor a szekrényemnél álltam, és épp kivettem volna a könyveimet fizikára, annak az ajtaja becsukódott, és egy göndörrel találtam szemben magam.
- Beszélhetnénk? – kérdezte a szemembe nézve.
- Mikor, és hol?
- Ma délután. Átmegyek hozzátok.
- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire Ő szintúgy felhúzta a szemöldökét. – Abban, hogy egy vámpírokkal teli házba akarsz bejönni. – adtam a fel nem tett kérdésére meg a választ, mire Ő elhúzta a száját. – Nyugi nem harapnak. – na jó ez egy vámpír szájából elég hülyén hangozhatott.
- Jó. Akkor háromra odamegyek. – mondta, majd köszönés nélkül elment. Most ez így jó akkor? Akkor nem haragszik? Habár oka ugyan nem lenne rá. Vagyis de, amikor egyszer meg akartam vacsorázni belőle, de kitöröltem az emlékezetét. Bementem első órámra, majd leültem Liz mellé, és nagy zajjal vártuk a tanárt.
- Na jó! Most már elég a zsivajból!- jött az ajtóból egy igen ismerős hang. – Először is bemutatkoznék. Niall James Horan vagyok. Hívjatok csak Niall- nak, hiszen nem vagyok sokkal idősebb nálatok. – mondta Ni, mire én csak felröhögtem. Most ez komoly? Semmi köze nincsen a pedagógiához Niallnek.
- Kérem kisasszony maradjon csendben az órámon. – nézett rám szúrós szemekkel. Még hogy alig idősebb, mint ezek a vacsorák itt előttem. Na ne hülyítsen már. Nevetésemet az szakította félbe, hogy éreztem, ahogy belülről a férem pezsegni kezd, és előjön belőlem a vámpír énem.
- Kérem Mr. Horan had menjek ki! Nagyon rosszul vagyok! – takartam el kézfejemmel a számat, és a szemeimet is lehunytam.
- Menjen, de siessen vissza! – mondta aggódva, majd ahogy egy ember szokott kirohantam a folyosóra, majd a takarító szertárba. A falnak neki támaszkodva vettem mély lélegzeteket, hogy lenyugtassam magamban a kitörni készülő szörnyet. Valahonnan a közelből jön a vérszag, és érzem, hogy egyre jobban közeledik. Kilépek a szertárból, és átmegyek a wc-be ahonnan a forrás jön. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, egy férfi lépett elő az egyik NŐI fülkéből. Kezéből ömlött a vér, de a másikban egy fa karót tartott, ami ki volt élesre faragva. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült, ugyanis valaki bezárta.
- De jó találkozni. – mosolygott rám ördögien.
- Haver tedd el azt, mert bajod eshet. – mentem oda hozzá egyre közelebb, de ő maga elé tartotta a karót, és felém bökött egyet, de éppen hogy nem talált el.
- Szerintem meg nem teszem le. – vigyorgott rám, majd farzsebéből elővett egy tőrt. Kezében megforgatta a tőrt, majd megint minden figyelmét rám szentelte.
- Kezdő vagy barátom. – mondtam majd kezét hátra csavarva kerültem mögé, és úgy illesztettem éles fogaim bele édes nyakába, amint szívtam belőle egyet, úgy éreztem, hogy az egész testem görcse rándul, és a levegőt nehezen veszem. Köhögve löktem el magamtól, de a srác gyorsabb volt, így a karót belém szúrta, de a szívemtől egy kicsit odébb talált be, majd amikor a tőrt is belém akarta szúrni, az ajtó betörődött, és a srác feje a testétől le lett választva, ami a földre került, én pedig felnéztem a megmentőmre. A gyomrom még nagyobb görcsbe rándult, amint megláttam Kevint.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem.
- Persze szívesen máskor is! – mosolygott rám, majd vállára kapta a srácot, és kiment a mosdóból, én pedig még mindig a hasamat fogva térdeltem a földön. Nehezen, de végre fel tudtam állni, majd a mosdókagyló szélére támaszkodtam, és a nagy tükörbe néztem. A hajam csapzott volt, ezért kézfejemmel párszor át szántottam, hogy egy kicsit normálisabban nézzek ki, majd visszamentem földrajzra.

***

Idegesen tördeltem a kézfejemet, majd amikor a csengő megszólalt, egyből oda rohantam, és kinyitottam az ajtót, ahol Harry állt meglepetten.
- Szia. – mosolyogtam rá.
- Helló. – mosolygott vissza rám szelíden, majd beinvitáltam a házba. Zsebre dugott kézzel jött utánam a nappaliba, ahova mondtam, hogy üljön le nyugodtan.
- Mit szeretnél tudni? –kérdeztem, miközben lenyeltem egy kortyot a cherrymből.
- Hogy mit szeretnék tudni? Mindent basszameg! Mi a fene ez? Vámpírok? Kész röhej! Mi ez te jó isten! Meseország? – nevetett zavarodottan.
- Nem. Ez a való világ, csak eddig burokban éltél. – közöltem vele.
- De hogy? Mi vagy te? Ki vagy te?
- Vámpír vagyok Harry, de azt hiszem, hogy ezt már megbeszéltük. Legalább is szemtanúja voltál. – bólintott. – Én százhuszonnégy éves vagyok. Ezernyolcszázkilencvenben változtatott át az anyám, aki egy polgárháborúban eltűnt.
- Szeretem az idősebb nőket ez tény. De azért nem ennyire! – nevetett fel.
- Haragszol rám? – kérdeztem, de amikor kinyitotta volna a száját Oliver bácsikám lépett be a nappaliba.
- Megzavartam valamit? – kérdezte.
- Harry, Ő itt Oliver a nagybácsikám. – mutattam be őket egymásnak.  Oliver kezet nyújtott Harrynek, aki bizonytalanul, de viszonozta a gesztust.
- Mi a baja? –kérdezte Oliver tőlem.
- Tudod Harry, igen Oliver is vámpír?
- Mi? te normáli..- szidott volna Oliver, de egyik kezemet elé tartottam, hogy nyugodjon le.
- Értem. És még hányan vagytok? – kérdezte Harry.
- Ebben a városban még négyen vagyunk, de világszerte rengetegen. – adtam választ kérdésére. Homlokát dörzsölve visszaült a kanapéra, és én közvetlen mellé.
- Figyelj én megértem, ha most össze vagy zavarodva, de ezt egy idő után meg lehet szokni. Liz is megszokta. – mondtam bíztatóan.
- Ő az a csaj, akivel mindig vagy? – kérdezte Harry.
- Jó kis nő mi? – húzogatta a szemöldökét Oliver. Harry felkuncogott ezen a mondaton. Oliverre néztem egy olyan „ Ezt most muszáj volt?” tekintettel, majd minden figyelmemet visszafordítottam Harryre.
- Ha ezt lehet, ne mond elé senkinek se jó? – kérdeztem tőle.
- Persze. – mondta érzelemmentesen. – Ha nem haragszol, akkor én inkább mennék. – állt fel, majd az ajtó felé indult. A csomót lenyelve, ami idő közben a torkomban keletkezett lenyeltem, majd utána indultam.
- Szia El. – köszönt el, majd amint átlépte a küszöböt úgy éreztem, hogy üres lett ez a ház.