Eliz
Kételyek, melyek bennem vannak,felemésztenek. Az ember
életben eljön az az idő, amikor mindenből elege lesz, és kitör belőle a
fenevad. Ez történik most velem is. Megvadultam, és nem bírok leállni. Tegnap
este majdnem a föci tanárt is kinyírtam. ~Szép emlékek~ mosolyodtam el
magamban. Gyűlölöm azt a nőt, azaz igazság. Hajamat lófarokba kötöttem föl,
elköszöntem a srácoktól, és indultam a suliba. Hatalmas nagy önuralom kell
nekem, hogy ne törjem el senkinek sem a nyakát a folyosó közepén. Az önuralmam
kontrollázásra, még rátesz egy lapáttal az is, hogy Kevin a szekrényembe rak,
legalább 4 darab vértasakot. Ma is hozta a formáját, így egy mély lélegzet után
teljes erőmből becsaptam a szekrényem ajtaját.
- Miért haragszol az ajtóra? – mosolygott le rám Harry.
- Csak… otthon a szüleim veszekedtek. – mosolygok kínosan.
- Milyen szüleid? El ugye tudod, hogy tudom, hogy vámpír vagy?
- Csss! Megőrültél? Halkabban! – tettem tenyeremet a szája elé.
- Bocsi. – mosolygott le rám, majd kézfejemet eltűntette az övéiben, és egy szűzies csókot nyomott ajkaimra. – Mi van veled mostanában? –kérdezte.
- Nem tudom. Megőrülök. – éreztem, ahogy az idegtől a kezeim remegni kezdenek, majd Harry karját megfogva, a mosdóba ráncigáltam, és neki estem mézédes nyakának. Próbált eltolni magától, de én erősen lefogtam, így mozdulni sem tudott.
- E-El… fejezd be…- halkult el egyre jobban a hangja, majd egyszer csak összeesett. Számat megmostam, majd ott hagytam mindenféle lelkiismeret nélkül a földön. Egy női sikolyt hallottam, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és mosolyogva néztem, ahogy Harry testét körbe állják, hogy megnézzék, meghalt e. A válasz pofon egyszerű. Igen. DE! Nem is. Meghalt, de még idejében adtam neki a véremből. Belibegek az első órámra ami a földrajz. Leülök a helyemre, majd Liz is leül mellém.
- El vagy tűnve El. – mondja nekem, majd egyik karjával átöleli a nyakamat.
- Lassan egy kicsit ki kell vonnom magamat a forgalomból. – mosolyogtam rá.
- Miért is? – kérdezte.
- Más vizekre evezek. Nem akarom Harryt bántani… pénteken is majdnem megöltem, és ma is… szóval majd ma is meg kell igéznem, hogy ne emlékezzen erre. – húztam el a számat.
- Mi van veled? Harryt szereted nem? És képes vagy bántani? Akkor engem? – von kérdőre. Igazad van legjobb barátosném! Pont erre van szükségem!
- Kedvelem Harryt. De egy dolgot sose felejts el! Téged soha a büdös életben nem bántanálak!- szögeztem le neki. Vállát rángatva szögezte tekintetét maga elé, majd amint a tanár belépett, mosolyom csak szélesebb lett, amíg az Ő tekintete rémülté vált, ahogy meglátott engem. Fogaimat megmutatva neki integetem, de Ő próbálta tekintetét levenni rólam.
- Mondja tanárnő, mi történt önnel? – kérdezett rá az egyik diák.
- Hát tudjátok hogy működik ez. Mi felnőttek is szoktunk ágytornázni. – mondta azt, amit én mondtam neki, még az este.
- Na de tanárnő! – háborodott fel az egyik lány. Én hangosan felnevettem, de a tanárnő megrémülve tekintett felém.
- Kérem Miss Hope. Fáradjon ki az óráról.. – mondta remegő hangon. Felhúzott szemöldökkel néztem vissza rá, és ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak. – De nem muszáj, csak kérem ne zavarja az órámat. – mondta, majd könyveit lerakta az asztalra.
- Ugyan tanárnő. Én inkább innék, ha nem zavarja. – mondtam, majd elővettem egy palack vizet és azt kezdtem el kortyolgatni.
- Nem szeretném, úgyhogy tegye el kérem.
- Akkor inkább kimennék. – mondtam, majd táskámat a vállamra tettem, és kimentem a folyosóra. Bementem a női mosdóba, de Harry teste már nem volt ott. A gyengélkedő felé igyekeztem, és az iskolaorvosnál találtam meg.
- Kérem Miss Hope. Ide nem jöhet be. – mondta az orvos.
- A barátnője vagyok, úgyhogy most szépen beenged. – néztem a szemébe. Elállt az utamból, és beléptem a szobába. – Nagyon jó, és most menjél ki. – fordultam vissza felé, majd mint egy jó kiskutya, elhagyta a szobát. Éppen jókor, ugyanis Harry egy nagy lélegzet vétel közben, felugrott ülő helyzetbe, majd vissza engedte magát az ágyra.
- Mi… mi történt? – lihegett, mint egy aszmás szamár.
- Éhes lettem. – rántottam meg a vállamat.
- Majdnem megöltél igaz? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Annyira fasza vagy. Együtt vagyunk, de te engem ölsz meg mindig. Nem unod még? Mert én kurvára! – emelte fel egyre jobban a hangját. Szemeimet megforgattam, majd ránéztem. – Komolyan nem értelek.
- Mondtam én neked egy szóval is, hogy értsél meg? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Elmész te a… - halkult el.
- Igen? Hova? Hova menjek el?
- El mész te a pokolba! Úgyis oda való vagy. – mondta, és a tekintetével fel tudott volna nyársalni. Arcáról mindenféle érzelem átfutott. Csalódottság, hiány, rémület, undor, és titokzatosság.
- Szeretnéd, hogy a nővérednek baja essen? – vontam fel a magasba a szemöldököm. Arcán a védelem, és a szeretet vette át a helyét.
- Ha egy újjal is hozzá mersz érni…- sziszegte fogai között.
- Mi lesz akkor? Semmi. – nevettem fel gúnyosan. – Erősebb, gyorsabb,ravaszabb, és ne felejtsd, vérszívó is egyben. Ne akard velem felvenni a versenyt, mert úgysem jön össze.
- Majd meglátjuk. – mondta, de mielőtt kilépett volna az ajtón, karjánál fogva vissza rántottam.
- Nem adsz ki egy hangot sem, és nem akarsz elfutni sem. – mondtam szemébe nézve, majd torkát átharaptam, és csak ittam. Ha az agyam elborul, akkor mindennek vége van. Amióta bezártak a pincémbe, egyszerűen megőrültem. Eldobom magamtól, majd a teste a földre esik, én pedig kirohanok az iskolából. Nem tudom, hogy merre, és hogy hova tartok, de a lábam csak visz, és végül kikötök, egy gyönyörű szikláson. A levegőbe beleszívok, és a sós tenger illata csapja meg az orromat. Karjaimat széttárom, hogy a szél rendesen, és teljes erejéből átfújjon. Hajam a levegőben röpköd; mosolyom levakarhatatlan az arcomról. Mintha repülnék. Mintha minden az enyém lenne, és gondtalan lennék. Lefekszek a zöld gyepbe, és a fű,csak úgy simogatja arcomat. Mosolyom az arcomra fagyott, és még az sem vette el a kedvemet, amikor megláttam Kevint fölöttem állva. Mosolyogva nézett le rám. Biztos azt hitte, hogy beszívtam, pedig egyszerűen, csak boldog vagyok. Mi volt ennek a srácnak a vérében? Kevin két kezemnél fogva felránt, majd ajkait az enyémre tapasztja, és úgy merülünk el egymás szájában. Nyelvével úgy cirógatja az enyémet, és csak az jár a fejemben, kell nekem. De nem ő! Hanem Harry. Fejemben az az ötlet jár, hogy most Kevinen kitölthetem a dühömet. Ingjét kettészakítva rángatom le róla, és ő is ugyan így tesz az enyémmel. Néha egy kis megkönnyebbülés is kell az embernek. Helyesbítek, vámpírnak.
várom a véleményeket :* Puszi Sz.G
- Miért haragszol az ajtóra? – mosolygott le rám Harry.
- Csak… otthon a szüleim veszekedtek. – mosolygok kínosan.
- Milyen szüleid? El ugye tudod, hogy tudom, hogy vámpír vagy?
- Csss! Megőrültél? Halkabban! – tettem tenyeremet a szája elé.
- Bocsi. – mosolygott le rám, majd kézfejemet eltűntette az övéiben, és egy szűzies csókot nyomott ajkaimra. – Mi van veled mostanában? –kérdezte.
- Nem tudom. Megőrülök. – éreztem, ahogy az idegtől a kezeim remegni kezdenek, majd Harry karját megfogva, a mosdóba ráncigáltam, és neki estem mézédes nyakának. Próbált eltolni magától, de én erősen lefogtam, így mozdulni sem tudott.
- E-El… fejezd be…- halkult el egyre jobban a hangja, majd egyszer csak összeesett. Számat megmostam, majd ott hagytam mindenféle lelkiismeret nélkül a földön. Egy női sikolyt hallottam, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és mosolyogva néztem, ahogy Harry testét körbe állják, hogy megnézzék, meghalt e. A válasz pofon egyszerű. Igen. DE! Nem is. Meghalt, de még idejében adtam neki a véremből. Belibegek az első órámra ami a földrajz. Leülök a helyemre, majd Liz is leül mellém.
- El vagy tűnve El. – mondja nekem, majd egyik karjával átöleli a nyakamat.
- Lassan egy kicsit ki kell vonnom magamat a forgalomból. – mosolyogtam rá.
- Miért is? – kérdezte.
- Más vizekre evezek. Nem akarom Harryt bántani… pénteken is majdnem megöltem, és ma is… szóval majd ma is meg kell igéznem, hogy ne emlékezzen erre. – húztam el a számat.
- Mi van veled? Harryt szereted nem? És képes vagy bántani? Akkor engem? – von kérdőre. Igazad van legjobb barátosném! Pont erre van szükségem!
- Kedvelem Harryt. De egy dolgot sose felejts el! Téged soha a büdös életben nem bántanálak!- szögeztem le neki. Vállát rángatva szögezte tekintetét maga elé, majd amint a tanár belépett, mosolyom csak szélesebb lett, amíg az Ő tekintete rémülté vált, ahogy meglátott engem. Fogaimat megmutatva neki integetem, de Ő próbálta tekintetét levenni rólam.
- Mondja tanárnő, mi történt önnel? – kérdezett rá az egyik diák.
- Hát tudjátok hogy működik ez. Mi felnőttek is szoktunk ágytornázni. – mondta azt, amit én mondtam neki, még az este.
- Na de tanárnő! – háborodott fel az egyik lány. Én hangosan felnevettem, de a tanárnő megrémülve tekintett felém.
- Kérem Miss Hope. Fáradjon ki az óráról.. – mondta remegő hangon. Felhúzott szemöldökkel néztem vissza rá, és ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak. – De nem muszáj, csak kérem ne zavarja az órámat. – mondta, majd könyveit lerakta az asztalra.
- Ugyan tanárnő. Én inkább innék, ha nem zavarja. – mondtam, majd elővettem egy palack vizet és azt kezdtem el kortyolgatni.
- Nem szeretném, úgyhogy tegye el kérem.
- Akkor inkább kimennék. – mondtam, majd táskámat a vállamra tettem, és kimentem a folyosóra. Bementem a női mosdóba, de Harry teste már nem volt ott. A gyengélkedő felé igyekeztem, és az iskolaorvosnál találtam meg.
- Kérem Miss Hope. Ide nem jöhet be. – mondta az orvos.
- A barátnője vagyok, úgyhogy most szépen beenged. – néztem a szemébe. Elállt az utamból, és beléptem a szobába. – Nagyon jó, és most menjél ki. – fordultam vissza felé, majd mint egy jó kiskutya, elhagyta a szobát. Éppen jókor, ugyanis Harry egy nagy lélegzet vétel közben, felugrott ülő helyzetbe, majd vissza engedte magát az ágyra.
- Mi… mi történt? – lihegett, mint egy aszmás szamár.
- Éhes lettem. – rántottam meg a vállamat.
- Majdnem megöltél igaz? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Annyira fasza vagy. Együtt vagyunk, de te engem ölsz meg mindig. Nem unod még? Mert én kurvára! – emelte fel egyre jobban a hangját. Szemeimet megforgattam, majd ránéztem. – Komolyan nem értelek.
- Mondtam én neked egy szóval is, hogy értsél meg? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Elmész te a… - halkult el.
- Igen? Hova? Hova menjek el?
- El mész te a pokolba! Úgyis oda való vagy. – mondta, és a tekintetével fel tudott volna nyársalni. Arcáról mindenféle érzelem átfutott. Csalódottság, hiány, rémület, undor, és titokzatosság.
- Szeretnéd, hogy a nővérednek baja essen? – vontam fel a magasba a szemöldököm. Arcán a védelem, és a szeretet vette át a helyét.
- Ha egy újjal is hozzá mersz érni…- sziszegte fogai között.
- Mi lesz akkor? Semmi. – nevettem fel gúnyosan. – Erősebb, gyorsabb,ravaszabb, és ne felejtsd, vérszívó is egyben. Ne akard velem felvenni a versenyt, mert úgysem jön össze.
- Majd meglátjuk. – mondta, de mielőtt kilépett volna az ajtón, karjánál fogva vissza rántottam.
- Nem adsz ki egy hangot sem, és nem akarsz elfutni sem. – mondtam szemébe nézve, majd torkát átharaptam, és csak ittam. Ha az agyam elborul, akkor mindennek vége van. Amióta bezártak a pincémbe, egyszerűen megőrültem. Eldobom magamtól, majd a teste a földre esik, én pedig kirohanok az iskolából. Nem tudom, hogy merre, és hogy hova tartok, de a lábam csak visz, és végül kikötök, egy gyönyörű szikláson. A levegőbe beleszívok, és a sós tenger illata csapja meg az orromat. Karjaimat széttárom, hogy a szél rendesen, és teljes erejéből átfújjon. Hajam a levegőben röpköd; mosolyom levakarhatatlan az arcomról. Mintha repülnék. Mintha minden az enyém lenne, és gondtalan lennék. Lefekszek a zöld gyepbe, és a fű,csak úgy simogatja arcomat. Mosolyom az arcomra fagyott, és még az sem vette el a kedvemet, amikor megláttam Kevint fölöttem állva. Mosolyogva nézett le rám. Biztos azt hitte, hogy beszívtam, pedig egyszerűen, csak boldog vagyok. Mi volt ennek a srácnak a vérében? Kevin két kezemnél fogva felránt, majd ajkait az enyémre tapasztja, és úgy merülünk el egymás szájában. Nyelvével úgy cirógatja az enyémet, és csak az jár a fejemben, kell nekem. De nem ő! Hanem Harry. Fejemben az az ötlet jár, hogy most Kevinen kitölthetem a dühömet. Ingjét kettészakítva rángatom le róla, és ő is ugyan így tesz az enyémmel. Néha egy kis megkönnyebbülés is kell az embernek. Helyesbítek, vámpírnak.
várom a véleményeket :* Puszi Sz.G
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése