10. Rész Rossz emberhez jöttél.

Eliz

A fejem fáj, az izmaim zsibbadnak, és éhes is vagyok. Egy számomra fájdalmas varázsigével tart vissza Liz, hogy az előttem lévő egyedet ne nyírjam ki. Túl erős hozzám képest: nem bírom tartani magam, összeesek, és a földön vonyítok fájdalmamban.  A srác már elfutott, de Liz még továbbra is kínoz. Könyörgök neki, hogy hagyja abba, de teljesen megkattant, és csak motyogja azt a furcsa nyelvet. Mintha a vér megfagyna bennem, és a végtagjaim le akarnának szakadni a helyükről.
- Liz könyörgöm hagyd abba! – sírtam fel keservesen. Nagy levegőt vesz, majd elmúlik a fájdalom, és az izmaim elernyednek. A földön összekuporodva fekszem, és reszketek. Nem félek, de a sokk ami most ért, váratlan volt.
- Azt mondtad, hogy nem eszel embert! –kiáltott fel, és a szemében csalódottság tükröződött  vissza. Felnyögtem, és a hátamra fordultam. A csillagokat néztem, és a körülöttem zajló hangokra összpontosítottam. Lizék biztonságos, és szép helyen laknak, de ez a vámpíroknak nagyon ínycsiklandó környék. – Miért mondtad ezt?!
- Mert nem akartam, hogy félj tőlem. – ültem fel a fekvőhelyzetemből.
- És inkább hazudtál, minthogy őszinte legyél felem.
- Jézusom Liz! Úgy beszélsz mintha házasok lennénk! – nevettem fel
- Örülök, hogy poénosnak találod. – szólt vissza gúnyosan. Felálltam, majd vele szembe fordultam, és közvetlen előtte álltam meg. Két oldalt megfogtam az arcát, így kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Nem emlékszel, hogy mi történt, csupán csak annyira, hogy átjöttem hozzátok, és jót beszélgettünk. – néztem bele feketén csillogó szemébe, majd elmosolyodott.
- Verbéna. – mutatta fel a csuklóját, amin egy karkötő volt. Basszus, hogy én mekkora egy nagy marha vagyok! El felejtettem, hogy nem is olyan régen készítettem neki egyet.
- Ó.- csak ennyi tellett tőlem. Vigyorogva megölelt engem, de egy szúrást éreztem a hátamban, és minden fekete lett.

***

Ahogy a fejem előre hajlott, éreztem, hogy ismét fölébredek. Kezeimet a fejemhez akarnám emelni, de amikor megmozdítom, a csuklómat valami égetni kezdi. Vissza hajlítom a csuklómat az eredeti állapotába, majd barna szemeimet feltárom, és látom, hogy nem az én szobámban vagyok. Testemet próbálom elfordítani, de a kötél ami tartja a karjaimat égeti, így inkább egy helyben maradok. A hasam kordul egyet: jelzi, hogy éhes. A megkötözött lábaim előtt hever egy vértasak, és tekintetemet nem tudom róla levenni. Kell, kívánom, megőrülök érte. Az ajtó mögöttem becsukódik, így megérzem barátosnémnek az illatát, és egy másik vér nélküli testet. Akárcsak az enyém. Bokáig érő, fekete bőrrel borított férfi csizma jelenik meg előttem, de nem tudom felemelni a fejem. Vonz a vérrel teli tasak látványa.
- Akarod? –hallom meg a férfi hangját. Ismerős a hangja, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Tekintetemet felvezetem a lábszáraktól, egy felső testen át egészen egy két barna szempárig. Leguggol elém, így majdnem egy szinten vagyunk. A földről fel emeli a tasakot, és közvetlen az orrom előtt tartja. – Éhes vagy? – néz bele barnáimba. Nyelek egy nagyot, és el fojtom magamban a vágyat. A tasak robban előttem, és a vér a padlóra folyik. Kétségbe esett arcom láttán a férfi elmosolyodik. A szám ki van száradva, nyelvemmel próbálom benedvesíteni, de nem elég neki.
- Ki maga? – nyögök fel kínomban.
- Egy jó barát, aki segíteni fog rajtad. – áll előttem, és önfeledten mosolyog. Irritáló a jókedve
- Rajtam? Velem nincsen semmi gond. Élem a vámpírok életét, pont úgy, mint te.
- Nem adtam rá engedélyt, hogy tegeződjünk Miss Hope. – komorodik el az arca. Elmosolyodom a látványom, de ahogy a szám széjjelebb húzódik, érzem, hogy ki van cserepesedve, ami nagyon fáj.
- Meddig akar itt tartani? Mert elhiheti, van jobb dolgom is, mint itt önnel cseverészni. – kérdeztem.
- Miss Hope, elhiheti, hogy nekem is van jobb dolgom, de a barátnője megkért, hogy segítsek magán. – mondta a vértasak gyűlölő.
- Mert mi maga agyturkász? Kérem, én már százhuszonnégy éves vagyok, elhiheti, hogy tudok magamra vigyázni. – világosítottam fel. Felállt, majd a függönyhöz ment, és elhúzta azt, én pedig fájdalmamban felordítottam. A nap szinte felégette a bőrömet, de mielőtt teljesen eléghettem volna, elengedte a függönyt, és a bőröm lenyugodott. Zihálva,mélyen vettem a levegőt, mint aki épp most futotta le a maratont. Élesen szívtam be a levegőt, és megpróbáltam az összes erőmmel együtt felállni, de a kötél nem engedett a szorításából, így a csuklóon egy hatalmas nagy piros folt keletkezett. Hát persze! Verbénás kötél.
- Én pedig egy ötszázhatvan éves vámpír, úgyhogy jobb ha lenyugodsz, és jó kislány maradsz. Le akarlak szokatni az emberi vérről, és arra ösztönözni, hogy az állati vérrel megelégedj.
- Úgy sem fog sikerülni. – forgattam meg a szemeim.
- Ne hidd azt, hogy nincsenek meg a módszereim. – mosolygot rám gonoszkásan.
- Liz úgysem hagyná, hogy megkínozzon!
- Ő maga hívott ide, úgyhogy szerintem de. – ment oda az egyik fiókos szekrényhez, majd elővett onnan egy ollót. Közelebb jött hozzám , elvágta az engem,a székhez rögzített köteleket, én pedig egy kijáratot kerestem,  és amint meg is találtam a főbejárati ajtót, neki iramodtam, de amikor kinyitottam az ajtót, nem tudtam kilépni a külvilágba. Megpróbálkoztam az erkélyi ajtóval is, de semmi. Bent ragadtam ezzel a félnótással! Szépen és komótosan lejött a lépcsőn, majd karjait mellkasa előtt összekulcsolta előttem, és úgy nézett rám.
- Ki maga? – néztem rá összehúzott szemekkel.
- A nevemre kíváncsi? –kérdezte. Most ez komoly?
- Nem b*meg a farkad méretére. – forgattam meg unottan a szememet.
- Louis Tomlinson. És ha kíváncsi vagy a nemi szervemre is akko..
- Be ne fejezd! – szakítottam félbe. Kezeimet magam elé tettem, és eleresztettem egy mosolyot. Nem tudom, hogy tudod e Tomlinson, hogy ki is vagyok én valójában, de a terved nem fog sikerülni~ mosolyogtam gonoszkásan magamban. Izgalmas időnek nézek elébe.

Unalmas, szar, egyéb... bocsánat. A következőt megpróbálom jobbra megírni...

9. Rész Egy döntés kezdete.

Harry

Szédelengve beléptem a bejárati ajtón, de mielőtt össze eshettem volna, anyám oda szaladt hozzám, és egyik karomat, az Ő vállára átdobta, majd a kanapéig segített elmenni.
- Harry mi történt veled? – kérdezte aggódva, majd egy göndör tincsemet a fülem mögé tett.
- Nem tudom. Rosszul vagyok. – hazudtam. De hát most mit mondhatnék? Azt, hogy a csajom vérkészletnek használ, amikor kedve tartja?
- Ne mond ezt Harry. Mi történt veled? Tiszta fehér vagy! – sopánkodott.
- Jól vagyok anya! Csak le kellett egy kicsikét ülnöm. – bíztatóan felmosolyogtam rá
- Képzeld, eltűnt egy gyerekkori fotóm, ahol Molly nénikéddel vagyok rajta, még gyerekként. Esetleg nem tudod, hogy hol van? – kérdezte gyanakvóan.
- Még is honnan tudnám? – vontam fel a szemöldököm. Azt sem tudtam, hogy van egy olyan képe.
- Esetleg a barátnőcskéd, nem nyúlt semmihez sem?
- Nem. Legalábbis én nem láttam. Végig mellettem volt. - ~asszem~
- Értem . – felelte, majd kiment a konyhába. Mi volt ez anyámtól? Mintha gyanakodna, de az teljes képtelenség. Felvonszolom magam a lépcsőn, egyenesen a folyosó végéig lévő szobámba, majd amikor becsukom az ajtót, majdnem a szívroham jön rám. El kedves arccal mosolyog rám, de én nem viszonzom ezt a fajta gesztust, hiszen tudom, hogy nem igazi mosoly van az arcán. Az ágyamon törökülésben ül, és hatalmas barna szemeivel pásztázza az arcomat. Ez valahogy most cseppet sem frusztrál, ezért a szemkontaktust megszakítom, és a fürdőszobámba megyek. Ahogy a csapot megnyitom, fogkefémet az a kezembe veszem, és nyomok rá fogkrémet, látom, ahogy az ajtófélfának dől, és onnan néz engem. Most valahogy, semmi hangulatom nincsen hozzá, és a magyarázkodásaihoz. Idegesít a jelenléte. A csapot elzárom, fogkefémet vissza teszem a megfelelő helyére, és elmegyek mellette. Hosszú léptekkel közelítem meg az ágyat, majd lekapcsolom a villanyt, és oldalamon feküdve várom, hogy megszólaljon, majd elmenjen. Leül a hátam mögé, majd egyik kezét a bal vállamra teszi, és úgy ösztönöz arra, hogy forduljak meg. Elvárását nem teljesítem, ezért inkább, áthajol felettem, és egy szűzies puszit nyom az arcomra, majd egyre közelebb a számhoz, de az istenért sem akar megcsókolni.
- Dühös vagy rám? – kérdezi csilingelő hangon.
- Az nem kifejezés. – válaszoltam.
- Sajnálom… csak… erre nem tudok magyarázatot adni.  Valahogy a testem ki akar törni a komfort zónából, de belülről meg próbálom magam lenyugtatni, de a testem erősebb most, mint az akaraterőm. Tovább kéne lépnem innen. – sóhajtott fájdalmasan.
- Mi? Nem mehetsz el! És a barátaid? Családtagjaid? Én? – estem kétségbe. Akkor inkább harapja át a nyakam, mint hogy elmenjen.
- Pedig jobb lenne mindenkinek.
- Nem! Harapd át a nyakam, az sem érdekel, de nem mehetsz el!
- Majd még eldőlik. – mosolygott le rám.
- Maradj itt velem. – fogtam meg a karját.
- Nem Harry. Jó éjszakát. – adott egy csókot, majd eltűnt.
- Neked is… - morogtam, majd lehunytam a szemeim, de álom aligha jött a szemeimre.

***

Eliz

Jó volt pár szót váltani Harryvel, de amit mondtam neki, azt komolyan is gondoltam. Szégyellem magam amiatt, hogy ezeket teszem vele, de a pillanat hevében nem tudok magamon uralkodni. Megállok egy igen jól ismert ház előtt, majd becsöngetek.
- El szia! – mosolyog rám Liz.
- Szia Liz. – köszönök neki, majd bemegyek a házba.
- Mi járatban errefelé? – érdeklődik, majd beljebb megyünk a nappaliba.
- Semmi se. Harrytől jövök.
- Na mesélj.
- Nem tudok mit. – rántottam meg a vállam.
- Van kedved inni valamit? – kérdezi.
- Még szép! – állok fel,majd utána megyek a konyhába. Elővesz egy vörösboros üveget, majd tölt két-két pohárba. – Kaphatok kólát? – kérdeztem. Felvonta értetlenül a szemöldökét, majd a kezembe adott egy kólás üveget, én pedig a vörösboromba öntöttem egy keveset.
- Fuj! – nézett undorodva a vörösboros kólámra.
- Tudod mit? Tessék. Kóstold meg! – toltam oda ő elé, majd kezébe vette a poharat, és szájához emelte.
- Hallod ez rohadt finom!
- Most rohadt, vagy finom? – kérdeztem mosolyogva.
- Haha. Na add ide azt a kólás üveget! – nyújtotta a kezét, és én oda adtam neki az említett tárgyat.

Mondhatom azt, hogy egy kicsit régen csiccsentettünk be Lizzel, és ennek a jégnek ma kellett megtörnie. Kierőszakolta, hogy nézzük meg a Titanickot, bár mindketten jól tudtuk, hogy mi lesz a film vége, de akárhányszor megnézem, nagyon el tudok keseredni, épp úgy,mint Liz.
- Soha többé nem nézem meg! – sírt az ölemben Liz. Belőlem kitört a nevetés, majd belőle is, így végre megnyugodott.
- Miért bőgök én mindig ezen? –kérdezte.
- Mert úgy lett megcsinálva? – tettem fel a költői kérdést, mire belevágott a hasamba a könyökével. – Liz, ígérj meg nekem valamit. – vettem komolyra a szót. Tudatában voltam annak, hogy részeg, épp ezért csinálom, mert így biztos, hogy belemegy.
- Mit kéne? – nézett fel rám, és kívül belül mosolygott.
- Azt, hogy segítesz nekem Edwardot visszahozni a varázserőddel. – néztem bele  a szemébe.
- Azt felejtsd el! Az fekete mágia. Én olyat nem csinálok. Sajnálom El, de nem. – mondta, majd tekintetét visszavezette a képernyőre.
- Kérlek Liz. Akkor Harryt soha többé nem kéne bántanom, és végre boldog lehetnék! – néztem a szemébe könyörgően.
- El, ha ezt folytatod, akkor akár el is mehetsz.
- Azt hittem, hogy igaz barátom vagy, márpedig a barátok segítenek egymáson, ahogy csak tudnak.  – tudom, hogy ezzel valamennyire meg lehet fogni, mert Ő nem az a fajta ember, aki cserbenhagyná az ember társát.
- El kérlek. Én a barátod vagyok.
- Én meg nem akarom, hogy Harry tovább szenvedjen miattam! – kapálóztam a kezemmel.  Leszarom, hogy fekete mágia, vagy sem, de nem akarom Harryt tovább kínozni. Ahhoz túlságosan is fontos lett nekem. Meg amúgy sem kötődöm még úgy hozzá, hogy kimondhassam azt, hogy szeretem, mert akkor hazudnék. Ránéztem Lizre, aki lemondóan megrázta a fejét. Szemeimet lehunytam, és hagytam, had folyjanak le az arcomon. 

2 komment után kövi. Csatlakozzatok a fb csoportba, ami  a jobb oldalon található, és írtakozzatok fel. Puszi Sz.G