10. Rész Rossz emberhez jöttél.

Eliz

A fejem fáj, az izmaim zsibbadnak, és éhes is vagyok. Egy számomra fájdalmas varázsigével tart vissza Liz, hogy az előttem lévő egyedet ne nyírjam ki. Túl erős hozzám képest: nem bírom tartani magam, összeesek, és a földön vonyítok fájdalmamban.  A srác már elfutott, de Liz még továbbra is kínoz. Könyörgök neki, hogy hagyja abba, de teljesen megkattant, és csak motyogja azt a furcsa nyelvet. Mintha a vér megfagyna bennem, és a végtagjaim le akarnának szakadni a helyükről.
- Liz könyörgöm hagyd abba! – sírtam fel keservesen. Nagy levegőt vesz, majd elmúlik a fájdalom, és az izmaim elernyednek. A földön összekuporodva fekszem, és reszketek. Nem félek, de a sokk ami most ért, váratlan volt.
- Azt mondtad, hogy nem eszel embert! –kiáltott fel, és a szemében csalódottság tükröződött  vissza. Felnyögtem, és a hátamra fordultam. A csillagokat néztem, és a körülöttem zajló hangokra összpontosítottam. Lizék biztonságos, és szép helyen laknak, de ez a vámpíroknak nagyon ínycsiklandó környék. – Miért mondtad ezt?!
- Mert nem akartam, hogy félj tőlem. – ültem fel a fekvőhelyzetemből.
- És inkább hazudtál, minthogy őszinte legyél felem.
- Jézusom Liz! Úgy beszélsz mintha házasok lennénk! – nevettem fel
- Örülök, hogy poénosnak találod. – szólt vissza gúnyosan. Felálltam, majd vele szembe fordultam, és közvetlen előtte álltam meg. Két oldalt megfogtam az arcát, így kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Nem emlékszel, hogy mi történt, csupán csak annyira, hogy átjöttem hozzátok, és jót beszélgettünk. – néztem bele feketén csillogó szemébe, majd elmosolyodott.
- Verbéna. – mutatta fel a csuklóját, amin egy karkötő volt. Basszus, hogy én mekkora egy nagy marha vagyok! El felejtettem, hogy nem is olyan régen készítettem neki egyet.
- Ó.- csak ennyi tellett tőlem. Vigyorogva megölelt engem, de egy szúrást éreztem a hátamban, és minden fekete lett.

***

Ahogy a fejem előre hajlott, éreztem, hogy ismét fölébredek. Kezeimet a fejemhez akarnám emelni, de amikor megmozdítom, a csuklómat valami égetni kezdi. Vissza hajlítom a csuklómat az eredeti állapotába, majd barna szemeimet feltárom, és látom, hogy nem az én szobámban vagyok. Testemet próbálom elfordítani, de a kötél ami tartja a karjaimat égeti, így inkább egy helyben maradok. A hasam kordul egyet: jelzi, hogy éhes. A megkötözött lábaim előtt hever egy vértasak, és tekintetemet nem tudom róla levenni. Kell, kívánom, megőrülök érte. Az ajtó mögöttem becsukódik, így megérzem barátosnémnek az illatát, és egy másik vér nélküli testet. Akárcsak az enyém. Bokáig érő, fekete bőrrel borított férfi csizma jelenik meg előttem, de nem tudom felemelni a fejem. Vonz a vérrel teli tasak látványa.
- Akarod? –hallom meg a férfi hangját. Ismerős a hangja, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Tekintetemet felvezetem a lábszáraktól, egy felső testen át egészen egy két barna szempárig. Leguggol elém, így majdnem egy szinten vagyunk. A földről fel emeli a tasakot, és közvetlen az orrom előtt tartja. – Éhes vagy? – néz bele barnáimba. Nyelek egy nagyot, és el fojtom magamban a vágyat. A tasak robban előttem, és a vér a padlóra folyik. Kétségbe esett arcom láttán a férfi elmosolyodik. A szám ki van száradva, nyelvemmel próbálom benedvesíteni, de nem elég neki.
- Ki maga? – nyögök fel kínomban.
- Egy jó barát, aki segíteni fog rajtad. – áll előttem, és önfeledten mosolyog. Irritáló a jókedve
- Rajtam? Velem nincsen semmi gond. Élem a vámpírok életét, pont úgy, mint te.
- Nem adtam rá engedélyt, hogy tegeződjünk Miss Hope. – komorodik el az arca. Elmosolyodom a látványom, de ahogy a szám széjjelebb húzódik, érzem, hogy ki van cserepesedve, ami nagyon fáj.
- Meddig akar itt tartani? Mert elhiheti, van jobb dolgom is, mint itt önnel cseverészni. – kérdeztem.
- Miss Hope, elhiheti, hogy nekem is van jobb dolgom, de a barátnője megkért, hogy segítsek magán. – mondta a vértasak gyűlölő.
- Mert mi maga agyturkász? Kérem, én már százhuszonnégy éves vagyok, elhiheti, hogy tudok magamra vigyázni. – világosítottam fel. Felállt, majd a függönyhöz ment, és elhúzta azt, én pedig fájdalmamban felordítottam. A nap szinte felégette a bőrömet, de mielőtt teljesen eléghettem volna, elengedte a függönyt, és a bőröm lenyugodott. Zihálva,mélyen vettem a levegőt, mint aki épp most futotta le a maratont. Élesen szívtam be a levegőt, és megpróbáltam az összes erőmmel együtt felállni, de a kötél nem engedett a szorításából, így a csuklóon egy hatalmas nagy piros folt keletkezett. Hát persze! Verbénás kötél.
- Én pedig egy ötszázhatvan éves vámpír, úgyhogy jobb ha lenyugodsz, és jó kislány maradsz. Le akarlak szokatni az emberi vérről, és arra ösztönözni, hogy az állati vérrel megelégedj.
- Úgy sem fog sikerülni. – forgattam meg a szemeim.
- Ne hidd azt, hogy nincsenek meg a módszereim. – mosolygot rám gonoszkásan.
- Liz úgysem hagyná, hogy megkínozzon!
- Ő maga hívott ide, úgyhogy szerintem de. – ment oda az egyik fiókos szekrényhez, majd elővett onnan egy ollót. Közelebb jött hozzám , elvágta az engem,a székhez rögzített köteleket, én pedig egy kijáratot kerestem,  és amint meg is találtam a főbejárati ajtót, neki iramodtam, de amikor kinyitottam az ajtót, nem tudtam kilépni a külvilágba. Megpróbálkoztam az erkélyi ajtóval is, de semmi. Bent ragadtam ezzel a félnótással! Szépen és komótosan lejött a lépcsőn, majd karjait mellkasa előtt összekulcsolta előttem, és úgy nézett rám.
- Ki maga? – néztem rá összehúzott szemekkel.
- A nevemre kíváncsi? –kérdezte. Most ez komoly?
- Nem b*meg a farkad méretére. – forgattam meg unottan a szememet.
- Louis Tomlinson. És ha kíváncsi vagy a nemi szervemre is akko..
- Be ne fejezd! – szakítottam félbe. Kezeimet magam elé tettem, és eleresztettem egy mosolyot. Nem tudom, hogy tudod e Tomlinson, hogy ki is vagyok én valójában, de a terved nem fog sikerülni~ mosolyogtam gonoszkásan magamban. Izgalmas időnek nézek elébe.

Unalmas, szar, egyéb... bocsánat. A következőt megpróbálom jobbra megírni...