Hát itt lenne az első rész. remélem tetszeni fog
két komment után következő rész
puszi: Sz.G
két komment után következő rész
puszi: Sz.G
Eliz
Barátnőmmel az iskola felé haladunk az én legféltettebb
kocsimmal. Egy hatalmas nagy fekete terepjáróval, aminek sötétített az ablaka,
hiszen kitudja…a nap bármikor megégetheti a bőrömet ha nincsen rajtam a
nyakláncom. Egyedül Ő tud arról, hogy mi
is vagyok valójában. Liz úgy tudja, hogy én állatokkal táplálkozok, de ezt csak
azért mondtam neki, hogy ne rémisszem el magam mellől.
- Liz van egy nagyon rossz érzésem.
- Baj van El?
- Valami olyasmi…. úgy érzem, mintha a városba egy másik vámpír is érkezett volna. – Liz élesen szívta be a levegőt, és éreztem, hogy kényelmetlenül érzi most magát mellettem. – Ne aggódj nem lesz semmi bajod. Te vagy a legjobb barátnőm, vigyázok rád. – fogtam meg a kezét, és bíztatóan megszorongattam. Bólintott, majd kiszálltunk a kocsimból és befele igyekeztünk. James az egyik jó barátom közeledett felénk mosolyogva.
- Sziasztok lányok.
- Helló James. – köszöntöttük egyszerre Lizzel.
„ Húzzál már te nyomorék a faszomba. Mit okoskodsz?”- csapódott a szekrény ajtónak egy srác. Tod a focicsapat kapitánya otthagyta őt, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Élesen beleszívtam a levegőbe. Vér szag. Éreztem, hogy a metszőfogaim növekedésbe kezdenek, de Liz közbeszólt.
- Menj…menj be a legközelebbi mosdóba. Gyerünk!- lökött meg erősen, és én már rohantam is a mosdók felé. Nem érdekelt, hogy melyikbe, de az egyikbe berohantam. A mosdó falába, egy nagyot beleütöttem, majd a csap szélére támaszkodtam. Mélyen szívtam be a levegőt, majd lassan ki, és ezt még elismételgettem egy párszor. Belenéztem a tükörbe, de már nem voltak erek a szemeim alatt, és a szemem sem ált vérben. Egy megkönnyebbült sóhajt engedtem ki ajkaim közül, majd épp kiléptem volna amikor egy mellkasba ütköztem.
- Oh sajnálom. Azt hittem, hogy ez a… várj. Ez a férfimosdó. Miért voltál bent?- kérdezte a srác. Amikor felnéztem arcára, a felismerés szele végigfutott rajtam.
- Öhm…én csak… mindegy. Ki vagy?
- Oh de bunkó vagyok. Harold Edward Styles. Örülök hölgyem. – csókolt kézen. – És téged?
- Eliz Clarissa Hope. – néztem még mindig az arcát. A szemei… az arca... a mosolya, mint Edwarddé.
- Örültem a találkozásnak. – mondta Harold, majd bement a mosdóba. Bementem a 69-es terembe és leültem Liz mellé. Csengetéskor Harold belépett a terembe, és a mellettem lévő padba ült le. Elővette tankönyveit, és ekkor lépett be a tanára.
- Sziasztok én vagyok az új történelem tanár Rick Steve. Örülök a találkozásnak. Nem tudom hallottátok e már, hogy mi történt az előző tanárral. – kérdezte Rick és mindenki nemlegesen megrázta a fejét. – Állat támadás volt. Súlyosan megharapta a nyakánál, és a teste teljesen szét volt cincálva, szóval egy perc néma csönddel emlékezzünk meg róla. – közölte a tanár úr, majd lehajtotta a fejét. A nagy lófaszt volt állat te seggarc én voltam!- szólalt meg a bensőm. Hogy miért cincáltam szét darabokra? Egyszerű… azért, hogy azt higgyék, hogy állat támadás volt. És nem, nem azért támadtam rá pont a töri tanáromra, mert bajom volt vele. Egyszerűen, csak éhes voltam. Barátnőm felém csúsztatott egy papír fecnit. „Te voltál El?”- ez volt ráírva. Én nemlegesen megráztam a fejem, majd fejemet Haroldhoz fordítottam. A tanár úr folyamatosan beszélt, de mi Harolddal, csak egymás tekintetét firtattuk. Éreztem, ahogy az oldalam találkozik Liz könyökével, így felé fordítottam a fejem.
- Tetszel neki.
- Liz… ezt inkább ne jó?
- Miss Hope, megismételné az előző idézetemet, amit Shakespearestől idéztem?- szólított fel a tanár, mire én csak megforgattam a szemeim.
- Nem fontolgat az, ki szívéből szeret, és szíve titkát bátran megmutatni kész. – feleltem tökéletesen a kérdésére.
- Kérem magukat figyeljenek a továbbiakban az órára, és majd szünetben megbeszélik a dolgaikat. – kért meg a tanár, mire teljes figyelmemet az anyagra szenteltem… mint ahogy már legalább százszor. Hát nem irónikus? Az átlagemberek, szokták ezt mondogatni, persze unalomból, de ez rám feltételek nélkül igaz.
- Liz van egy nagyon rossz érzésem.
- Baj van El?
- Valami olyasmi…. úgy érzem, mintha a városba egy másik vámpír is érkezett volna. – Liz élesen szívta be a levegőt, és éreztem, hogy kényelmetlenül érzi most magát mellettem. – Ne aggódj nem lesz semmi bajod. Te vagy a legjobb barátnőm, vigyázok rád. – fogtam meg a kezét, és bíztatóan megszorongattam. Bólintott, majd kiszálltunk a kocsimból és befele igyekeztünk. James az egyik jó barátom közeledett felénk mosolyogva.
- Sziasztok lányok.
- Helló James. – köszöntöttük egyszerre Lizzel.
„ Húzzál már te nyomorék a faszomba. Mit okoskodsz?”- csapódott a szekrény ajtónak egy srác. Tod a focicsapat kapitánya otthagyta őt, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Élesen beleszívtam a levegőbe. Vér szag. Éreztem, hogy a metszőfogaim növekedésbe kezdenek, de Liz közbeszólt.
- Menj…menj be a legközelebbi mosdóba. Gyerünk!- lökött meg erősen, és én már rohantam is a mosdók felé. Nem érdekelt, hogy melyikbe, de az egyikbe berohantam. A mosdó falába, egy nagyot beleütöttem, majd a csap szélére támaszkodtam. Mélyen szívtam be a levegőt, majd lassan ki, és ezt még elismételgettem egy párszor. Belenéztem a tükörbe, de már nem voltak erek a szemeim alatt, és a szemem sem ált vérben. Egy megkönnyebbült sóhajt engedtem ki ajkaim közül, majd épp kiléptem volna amikor egy mellkasba ütköztem.
- Oh sajnálom. Azt hittem, hogy ez a… várj. Ez a férfimosdó. Miért voltál bent?- kérdezte a srác. Amikor felnéztem arcára, a felismerés szele végigfutott rajtam.
- Öhm…én csak… mindegy. Ki vagy?
- Oh de bunkó vagyok. Harold Edward Styles. Örülök hölgyem. – csókolt kézen. – És téged?
- Eliz Clarissa Hope. – néztem még mindig az arcát. A szemei… az arca... a mosolya, mint Edwarddé.
- Örültem a találkozásnak. – mondta Harold, majd bement a mosdóba. Bementem a 69-es terembe és leültem Liz mellé. Csengetéskor Harold belépett a terembe, és a mellettem lévő padba ült le. Elővette tankönyveit, és ekkor lépett be a tanára.
- Sziasztok én vagyok az új történelem tanár Rick Steve. Örülök a találkozásnak. Nem tudom hallottátok e már, hogy mi történt az előző tanárral. – kérdezte Rick és mindenki nemlegesen megrázta a fejét. – Állat támadás volt. Súlyosan megharapta a nyakánál, és a teste teljesen szét volt cincálva, szóval egy perc néma csönddel emlékezzünk meg róla. – közölte a tanár úr, majd lehajtotta a fejét. A nagy lófaszt volt állat te seggarc én voltam!- szólalt meg a bensőm. Hogy miért cincáltam szét darabokra? Egyszerű… azért, hogy azt higgyék, hogy állat támadás volt. És nem, nem azért támadtam rá pont a töri tanáromra, mert bajom volt vele. Egyszerűen, csak éhes voltam. Barátnőm felém csúsztatott egy papír fecnit. „Te voltál El?”- ez volt ráírva. Én nemlegesen megráztam a fejem, majd fejemet Haroldhoz fordítottam. A tanár úr folyamatosan beszélt, de mi Harolddal, csak egymás tekintetét firtattuk. Éreztem, ahogy az oldalam találkozik Liz könyökével, így felé fordítottam a fejem.
- Tetszel neki.
- Liz… ezt inkább ne jó?
- Miss Hope, megismételné az előző idézetemet, amit Shakespearestől idéztem?- szólított fel a tanár, mire én csak megforgattam a szemeim.
- Nem fontolgat az, ki szívéből szeret, és szíve titkát bátran megmutatni kész. – feleltem tökéletesen a kérdésére.
- Kérem magukat figyeljenek a továbbiakban az órára, és majd szünetben megbeszélik a dolgaikat. – kért meg a tanár, mire teljes figyelmemet az anyagra szenteltem… mint ahogy már legalább százszor. Hát nem irónikus? Az átlagemberek, szokták ezt mondogatni, persze unalomból, de ez rám feltételek nélkül igaz.
***
Suliból rögtön autómat céloztam meg, majd végre beülhettem
és hazafele tarthattam. Egyre rosszabb érzés fog el. Leparkoltam a házam előtt,
majd bementem a hatalmas nagy faajtón. Valaki elsuhant mellettem. Táskámból
elővettem a karómat, majd magam mellett tartottam. Oké, hogy vámpír vagy, de
jobb az elővigyázatosság, hiszen lehet, hogy egy idősebb vámpírral van dolgom.
Márpedig száz év az sok korkülönbség, és sokkal nagyobb hatalom van a kezében,
mint nekem. Óvatos léptekkel közelítettem meg a nappalit, ahol a hátam mögött
elsuhant volna megint a vámpír, de most gyors voltam, így a falhoz szorítottam.
- Oliver a frászt hozod rám. – Hát igen… Oliver nagybácsim a meglepetések embere.
- Én is örülök, hogy láthatlak unokahugicám. – nevetett fel hangosan.
- Hogy hogy erre? Mi járatban vagy itt?- érdeklődtem felőle, hiszen legalább már két éve nem láttam.
- Úgy gondoltam, hogy most egy kis ideig Imbloodban maradok
- Akkor téged éreztelek?- kérdeztem meg tőle, mire bólintott. Oliver bácsikám százkilencvenhat éves, és a kinézete szerint harmincöt éves.
- Este megyünk együtt vacsizni?- kérdeztem meg nagybátyámat.
- Még szép! De már most éhes vagyok. – fogta meg a hasát. Lementem a pincébe, majd egy nagy fagyasztóból elővettem egy tasakot, és visszamentem hozzá.
- Tessék. – adtam oda a tasakkal teli vért.
- Imádlak. Éhen halok. – mondta, majd magába is öntötte az utolsó cseppig a tasak tartalmát.
- Te nem vagy éhes? - nemlegesen megráztam a fejem, majd leültem mellé a kanapéra, és elkezdtük kivesézni az elmúlt két évet. Az idő annyira eltelt a mesélésekbe, hogy észre sem vettük, hogy már besötétedett. Bementünk a belvárosba, és beültünk a King nevezetű kávézóba. Épp egy srác és egy lány ment kifele, amikor mi összenéztünk, és utánuk iramodtunk. Lefordultak az egyik sarkon, így végre most már mi következtünk. Oliver bácsi a fiút, én pedig a lányt szabadítottam volna meg az élettől, amikor a srácra pillantottam, és eldobtam a lányt, Olivert pedig ellöktem tőle.
- Mi a fene? Épp ettem! Ne legyél már ennyire falánk. – mondta, de én nem fogalakoztam vele.
- Oliver vidd a fiút haza hozzám. Ne kérdezz. És meg ne merd még egyszer kóstolni!- szóltam rá, mire Ő a vállát megrándította, én meg a lánnyal maradtam.
- Kérlek…ne..ne bánts! – sírt keservesen a lány.
- Ki vagy a fiúnak? –kérdeztem, de éreztem, hogy alig tudok magamon uralkodni. Legszívesebben fogaimat belevéstem volna táplálékot nyújtó nyakába, és az utolsó lélegzetéig kiszívtam volna a vérét.
- A nővére. – sírt keservesen. Nyakánál fogva a falhoz szorítottam, és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen.
- Kint sétáltatok az erdőben, és egy állat megtámadott.
- Egy állat támadott meg. – ismételte meg, majd elengedtem a nyakát, majd a vámpír gyorsaságommal elrohantam tőle. Otthon levettem a cipőimet , majd Oliver bácsikám keresésére indultam. Meg is találtam a nappaliban Harold eszméletlen testével együtt.
- Ugye nem csapolad meg, amíg nem voltam itthon?-kérdeztem, majd oda mentem Haroldhoz, és megfogtam a csuklóját. Még él.
- Nem, pedig nagy kísértés volt. Most pedig ha nem haragszol, én megyek még kajálni. Majd jövök.
- Jó, de a holttestet tűntesd el. Vidd be az erdőbe, vagy mit bánom én. – zártam le a témát, majd Haroldra fordítottam a figyelmemet. Beleharaptam a karomba, majd azt a szájához tartottam. Lecsúszott pár korty a száján, majd elvettem a karomat tőle. Most, hogy adtam neki a véremből vámpírrá változhat, de nem fogom átváltoztatni, mert ahhoz meg kéne ölnöm. Három nap után a vámpír vér kiürül a szervezetéből, így nem lesz probléma. Harold elkezdte a szemeit kinyitogatni, de gyorsan be is csukta a fénytől.
- Hol vagyok? –kérdezte értetlenül. Körbenézett, majd felült.
- Nálam.
- Hogy kerültem én ide?- kérdezte.
- Nem emlékszel semmire sem?- kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Hát… csak képek villannak be. Az, hogy megtámadnak, és hogy Gemma felordít, meg hogy éles fogak vésődnek a nyakamba. – nyúlt a nyakához, de nem érzett rajta semmit sem.
- Kaptál a véremből, így a sebed pillanatok alatt begyógyult. – értesítettem róla.
- Micsoda? Te… te vámpír vagy?- kérdezte rémült tekintettel, majd felállt, és elkezdett távolodni tőlem. Fél, rettegett, de ezt meg is értem. Felálltam, majd a vámpír sebességemmel a falhoz nyomtam, és a szemébe néztem.
- Nem kell tőlem félned. Elfelejted, hogy mi történt. Minden a legnagyobb rendben.
- Minden a legnagyobb rendben. – ismételte meg, a mondatomat, majd elengedtem tekintetét a hipnózis alól. – Gyere Harold hazaviszlek.
- Szólíts, csak Harrynek.
- Rendben csak Harry. Akkor gyere. – néztem rá, majd megindultunk az ajtó felé. Beültünk a kocsimba, és hazafurikáztam Harryt.
- Jó éjt Eliz, és köszi, hogy hazahoztál. - mosolygott rám, majd adott az arcomra egy puszit, és bement a házukba. Követtem Harryt, majd felmásztam az ablakpárkányára. Az ablakból néztem, ahogy az ágyára fekszik, és pötyögni kezd valamit a gépén. Éreztem, ahogy szédülni kezdek, majd leesek a párkányról, le egyenesen a földre. A pázsiton kúszva, szenvedve a kocsimhoz értem, majd bemásztam, és ott lehiggasztattam magamat. Mi volt ez az erő amit éreztem a házban? Borzasztó volt. A fejem még mindig hasogat, de érdekel. Itt maradtam még egy kicsit, majd beindítottam a motort, és az erdőbe vitt az utam. Ott még elmentem vadászni, mert hihetetlenül éhes lettem. Miért hasonlít Harry Edwarddra? Mi volt az az erő? Ha csak rágondolok, a fejem hasogat, és a testem elgyengül. Borzasztó érzés.
- Oliver a frászt hozod rám. – Hát igen… Oliver nagybácsim a meglepetések embere.
- Én is örülök, hogy láthatlak unokahugicám. – nevetett fel hangosan.
- Hogy hogy erre? Mi járatban vagy itt?- érdeklődtem felőle, hiszen legalább már két éve nem láttam.
- Úgy gondoltam, hogy most egy kis ideig Imbloodban maradok
- Akkor téged éreztelek?- kérdeztem meg tőle, mire bólintott. Oliver bácsikám százkilencvenhat éves, és a kinézete szerint harmincöt éves.
- Este megyünk együtt vacsizni?- kérdeztem meg nagybátyámat.
- Még szép! De már most éhes vagyok. – fogta meg a hasát. Lementem a pincébe, majd egy nagy fagyasztóból elővettem egy tasakot, és visszamentem hozzá.
- Tessék. – adtam oda a tasakkal teli vért.
- Imádlak. Éhen halok. – mondta, majd magába is öntötte az utolsó cseppig a tasak tartalmát.
- Te nem vagy éhes? - nemlegesen megráztam a fejem, majd leültem mellé a kanapéra, és elkezdtük kivesézni az elmúlt két évet. Az idő annyira eltelt a mesélésekbe, hogy észre sem vettük, hogy már besötétedett. Bementünk a belvárosba, és beültünk a King nevezetű kávézóba. Épp egy srác és egy lány ment kifele, amikor mi összenéztünk, és utánuk iramodtunk. Lefordultak az egyik sarkon, így végre most már mi következtünk. Oliver bácsi a fiút, én pedig a lányt szabadítottam volna meg az élettől, amikor a srácra pillantottam, és eldobtam a lányt, Olivert pedig ellöktem tőle.
- Mi a fene? Épp ettem! Ne legyél már ennyire falánk. – mondta, de én nem fogalakoztam vele.
- Oliver vidd a fiút haza hozzám. Ne kérdezz. És meg ne merd még egyszer kóstolni!- szóltam rá, mire Ő a vállát megrándította, én meg a lánnyal maradtam.
- Kérlek…ne..ne bánts! – sírt keservesen a lány.
- Ki vagy a fiúnak? –kérdeztem, de éreztem, hogy alig tudok magamon uralkodni. Legszívesebben fogaimat belevéstem volna táplálékot nyújtó nyakába, és az utolsó lélegzetéig kiszívtam volna a vérét.
- A nővére. – sírt keservesen. Nyakánál fogva a falhoz szorítottam, és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen.
- Kint sétáltatok az erdőben, és egy állat megtámadott.
- Egy állat támadott meg. – ismételte meg, majd elengedtem a nyakát, majd a vámpír gyorsaságommal elrohantam tőle. Otthon levettem a cipőimet , majd Oliver bácsikám keresésére indultam. Meg is találtam a nappaliban Harold eszméletlen testével együtt.
- Ugye nem csapolad meg, amíg nem voltam itthon?-kérdeztem, majd oda mentem Haroldhoz, és megfogtam a csuklóját. Még él.
- Nem, pedig nagy kísértés volt. Most pedig ha nem haragszol, én megyek még kajálni. Majd jövök.
- Jó, de a holttestet tűntesd el. Vidd be az erdőbe, vagy mit bánom én. – zártam le a témát, majd Haroldra fordítottam a figyelmemet. Beleharaptam a karomba, majd azt a szájához tartottam. Lecsúszott pár korty a száján, majd elvettem a karomat tőle. Most, hogy adtam neki a véremből vámpírrá változhat, de nem fogom átváltoztatni, mert ahhoz meg kéne ölnöm. Három nap után a vámpír vér kiürül a szervezetéből, így nem lesz probléma. Harold elkezdte a szemeit kinyitogatni, de gyorsan be is csukta a fénytől.
- Hol vagyok? –kérdezte értetlenül. Körbenézett, majd felült.
- Nálam.
- Hogy kerültem én ide?- kérdezte.
- Nem emlékszel semmire sem?- kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Hát… csak képek villannak be. Az, hogy megtámadnak, és hogy Gemma felordít, meg hogy éles fogak vésődnek a nyakamba. – nyúlt a nyakához, de nem érzett rajta semmit sem.
- Kaptál a véremből, így a sebed pillanatok alatt begyógyult. – értesítettem róla.
- Micsoda? Te… te vámpír vagy?- kérdezte rémült tekintettel, majd felállt, és elkezdett távolodni tőlem. Fél, rettegett, de ezt meg is értem. Felálltam, majd a vámpír sebességemmel a falhoz nyomtam, és a szemébe néztem.
- Nem kell tőlem félned. Elfelejted, hogy mi történt. Minden a legnagyobb rendben.
- Minden a legnagyobb rendben. – ismételte meg, a mondatomat, majd elengedtem tekintetét a hipnózis alól. – Gyere Harold hazaviszlek.
- Szólíts, csak Harrynek.
- Rendben csak Harry. Akkor gyere. – néztem rá, majd megindultunk az ajtó felé. Beültünk a kocsimba, és hazafurikáztam Harryt.
- Jó éjt Eliz, és köszi, hogy hazahoztál. - mosolygott rám, majd adott az arcomra egy puszit, és bement a házukba. Követtem Harryt, majd felmásztam az ablakpárkányára. Az ablakból néztem, ahogy az ágyára fekszik, és pötyögni kezd valamit a gépén. Éreztem, ahogy szédülni kezdek, majd leesek a párkányról, le egyenesen a földre. A pázsiton kúszva, szenvedve a kocsimhoz értem, majd bemásztam, és ott lehiggasztattam magamat. Mi volt ez az erő amit éreztem a házban? Borzasztó volt. A fejem még mindig hasogat, de érdekel. Itt maradtam még egy kicsit, majd beindítottam a motort, és az erdőbe vitt az utam. Ott még elmentem vadászni, mert hihetetlenül éhes lettem. Miért hasonlít Harry Edwarddra? Mi volt az az erő? Ha csak rágondolok, a fejem hasogat, és a testem elgyengül. Borzasztó érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése